2008 novembere:

Fiatal gyereknek nagyon befele forduló voltam. Bár négyen voltunk testvérek ( most már 6-an), mégsem találtam egyikkőjükben sem játszótársat. Ahányan voltunk, annyiféle személyiség. De nem ez volt az ok. Talán nincs is ok.

Nagyon erősen bennem élnek ma is az emlékek.  Leginkább a "semmit mondó" emlékek. Anyám, ahogy felém nyújtja a kezét, apám, ahogy dobál a levegőben, tesók, akikkel egy szobán osztozkodtunk a kétszer két szintes ágyakon. Mély, éles emlékek ezek.

De mégsem ezek voltak a legélesebbek.

Óvodás voltam még csak, amikor már azon gondolkodtam, hogy milyen fiatal vagyok. Hogy vannak szülők, tesók, akik velem szinte egykorúak, mama, akire mindig azt mondták, öreg már, nem tud leutazni hozzánk. ( Mert ugyanis a család Nyíregyházán élt 2 éves koromig, aztán kerültünk  másik városba apám szakmája végett. Ő ugyanis vadászpilóta. Volt. Mára már csak emlék Neki is. No meg nosztalgia. )
Fiatal vagyok, aki itt van, na igen. De honnan is? És hogyan is kerültem ide? Hisz  ha még gyerek vagy, majd megtudod, ha felnősz mondatokkal odáztak el a szülők, akkor leszek valóban felnőtt, öreg, mint a mama, majd. És aztán? Előtte?... Megállt a gyerek ész. És ekkor kezdődtek az éjszakák, amik elindították bevallom, nem könnyű életemet. Vagy nevezzük eseménydúsnak.

Onnantól, hogy ezek a kérdések magot ültettek elmémben, elveszett valami. Talán a gyermeki jelenlét. A játék, a nevetés, a semmi. Helyét megtöltötte a szemlélődő, a behelyező, és a kérdezz-felelek, aminek a válaszait nem mindig kaptam meg. Pedig ezerrel nyomultam apámhoz kérdéseimmel, aki büszkén megválaszolta azokat személyiségéből adódóan.
Már ott tartottunk, hogy még csak 6 éves voltam, mikor a maghasadást magyarázta. És én imádtam. Minden olyan mesét, amihez a fantáziámat kellett használnom. Megnyugtatott. Miközben nem sejtvén, hogy egyre messzebb lök a valóság talajától.
De legalább a nappalom be volt biztosítva. Nem úgy, mint az éjszakáim.

Az este egyenlő volt a szorongással. Ó, hogy mennyire gyűlöltem szorongani. Emlékszem. Eljött a lefekvés ideje, amit a lehető legtovább próbáltam húzni, majd vele együtt jött a csönd. A nyomasztó csendben a kérdések, melyekre nem jött válasz, csak az az üres semmi. A gondolataim pedig mivel nem találtak útvesztőt, egyre hangosabbak, egyre erőszakosabbak voltak. És megjelent a félelem. A félelem pedig kinyitott egy kaput, ami még üresebb volt, és még nyomasztóbb. Csakhogy egyvalamiben különbözött. Itt már megjelentek az élmények is.

Anya! Anyag! Anyag!!!  Futottam át, szinte minden éjjel szüleimhez, akik nem tudván mi történt, de betudván egy rossz álomnak, megengedték, hogy a szűkös hely ellenére a lábukhoz bújjak. S bár nem szűnt meg az anyag, ami az egész testemet átitta, de legalább a szülők közelsége nyugtatólag hatott.

Anyag. Este, amikor a legjobban bepörgött a zaj az elmémben, egy anyagszerű állapot jelent meg a fejemben. Tisztán éreztem ezt az anyagot, mint más a kezével, úgy én a tudatommal. Egyre erősödött, terjedt szét, és átvette a testem helyét. Itt is voltam és ott is érzésem lett tőle, a testem pedig megszűnt létezni. Még akkor is, ha ijedtemben mozgatni kezdtem a végtagjaimat. Nem múlt, bár, ahogy harcoltam az érzés ellen, úgy hagyott el, s lett újra testem. Ez majdnem minden este fogadott.

De nem csak ez fogadott. Kis lényeket láttam bemászni az ablakomon minden éjjel. Hármat-négyet. Csukott ablakon keresztül kúsztak be, s bár tudtam, hogy hozzám jönnek, és mindjárt átjönnek az üvegen, közvetlen az után, hogy ezt tudatosítottam magamnak, semmire sem emlékeztem. Soha egyszer se, hogy mit akartak tőlem, mit csináltak velem. Semmire.
Amit tudtam csinálni, az az volt, hogy úgy gondoltam, ha háton fekszem, és nem oldalt, akkor azt hiszik, hogy figyelem őket, még akkor is, ha netán alszom, mert ezt ők úgysem tudják majd, és így nem mernek majd odajönni. Nem tudom, hogy bevált-e a csel. Nem hiszem.
Majd jöttek a kontrolálatlan testkilépések, amit nagyon utáltam. Olyan ijesztően hatott, amikor feküdtem az ágyon, az előszobában a család járkált éppen, végignéztem, ahogy ide-oda járkálnak Zsazsa kutyámmal(tacskó) együtt, én pedig azon küzdök, hogy kijöjjek egy olyan állapotból, ahol nem tudok megszólalni, fáj az agyam, (Igen, bizony. Ezt elmondtam az orvosnak is, hogy fáj az agyam, mire ő kinevetett. Nem fájhat az agyad. Olyan nincs. De bizony van! ) és nem tudok megszólalni, hogy anya apa segítsetek. Ehelyett felemelem az egyik kezem, majd a másikat, megszorítom az emeletes ágy alsó szintjén az ágy karfáját, erőt veszek magamon, félig fel is ülök, nyögök, nem kapok levegőt, testem irányíthatatlan, s végre sikerül úrrá lennem a helyzeten, végre vége, kijöttem belőle, és hoppá! Nem fogom az ágyat egyik kezemmel sem, nem ülök félig az ágyon. Fekszem ott, mint egy kidőlt fa, teljesen átizzadva a pizsamát. Zihált vagyok és boldogtalan. A félelem pedig egyre csak fokozódott bennem. Semmit nem értettem az életből már addigra.

Ez az értetlenség teljesen, már másnak is láthatóan utat tört magának. Elkezdtem mindenféle, fajta betegséget, annak tünetét észrevenni, kreálni magamon, magamnak. Erős halálfélelem lett úrrá rajtam. Amit  ráadásul még szégyelltem is. Testvéreim gyerek fejük lévén pedig jót nevettek ezen, kinevettek, még csúfoltak is érte. De ez már csak hab volt a tortán.  (Máig van egy fal közöttünk, bár már régen nem rajtam múlik. Én megmásztam a falamat. Ő rajtuk a sor.)

Orvoshoz vittek, mert fulladoztam, nem kaptam levegőt. Vagy két évig. Persze semmit nem találtak. Végig mentem nagyon sok betegségen, pontosabban annak kreálmányain, de ismét semmi. Mire egyszer anyám azt mondta, hogy elege van, bemesélem magamnak. Ne legyek már ilyen gyenge. És ez bennem nagyon megmaradt. Az egész család ellenem. Ezt éreztem. Most már nem csak a testvéreim tartanak gyengének, de anyám is. És onnantól kezdve mindent elfojtottam előlük magamban.

Egyszer ültem a kádban, még a fulladásos időmben. És eszembe jutottak anyám szavai. Maga a tartalom. Bemesélem. És feltettem a kérdést. Tényleg? Lehet, hogy tényleg? Egy mélyet néztem bele, és onnantól kezdve soha nem fulladoztam. De ezt ők már észre sem vették.

Nagyon apás voltam. Mindig felnéztem rá. Ő volt számomra az Isten.  Mindig elvitt minket kirándulni az erdőbe. Nekünk a családdal az volt a második otthonunk. Ismertem a gombákat, a növényeket, az állatokat, mert apám megmutatta nekünk. De ez nem ment mindig így. Mert az élet másfele sodorta őt. Így ismertük meg féltestvéremet, aki akkor már 2 éves volt. Azt hiszem.

Csöngettek. Egy nő állt az ajtóban, egy pici gyerekkel. Bejött, és azt mondta. - Ő a testvéretek. Anyámra nézett és azt mondta. - Ő a férjed fia.
És én akkor találtam meg először a hangot a testvérimmel igazán. Bevittük a kisfiút a kisszobába, míg anyuék beszéltek, és együtt nagyon utáltuk őt akkor.

Nagyon- nagyon fájt. Apa veszekedni kezdett anyuval, amit eddig soha nem láttam, és mi féltettük anyut. Apa a veszekedéssel provokálta ki azt, hogy ne legyen velünk, és feltüzelt haragja elnyomja a lelkiismeret furdalását, és megtalálja a döntése után érzett fájdalmára a gyógyírt.

De eljött az idő a valódi megbékélésre. Anya elfogadta a helyzetet, és mi is. A család bővült. Onnantól kezdve egy családként kezeltük az új jövevényt, és az anyját. Együtt töltöttük az ünnepeket. A sebek pedig maguktól gyógyulni kezdtek. Legalábbis én ezt éreztem.

Amíg anya megbékélt, rengeteget szenvedett. Míg a testvéreim a tévével voltak elfoglalva, én mindig anyu után leselkedtem, aki előlünk félrevonulva csak állt  a hálószobájuk ablakánál, folytak a könnyei, és várta haza apát. Pedig ő is, és én is tudtuk, hogy ő már soha nem jön úgy vissza közénk, ahogy régen. Hiába várta, hogy beforduljon az udvarba a sötétkék Lada, nem jött. Anya szíve pedig megszakadt. És mindezt látva az ajtaja mögé bújva, vele együtt az enyém is. Anyám érzelmeit éltem át akkor. Együtt sírtunk, és minderről semmit nem tudott. Csakhogy ezért gyűlölni kezdtem. És én kezdtem el gyengének látni őt.

(Anyának 8 gyermeke született. Abból 4 meghalt. Minden második. Egyfajta mérgezésben. Nem is lehetett volna szülnie, de ő felvállalta. És itt vagyunk négy édes, 1 fogadott, és 1 fél. Utóbbit nem ő nevelte. Anyával nagyon szoros az érzelmi kötelék a mai napig is. Minden érzelmét veszem, élem, vagy veszem el. Így értettem a szoros érzelmi köteléket.)

Ahogy felborult a család fogalma bennem, úgy kezdtem ellenállni a környezetemnek is, és nem tisztelni azt. Mindeközben az éjszakáim egyre szorongósabbá lettek. Mire elértem a 13 éves kort, már egyáltalán nem tudtam ki vagyok, és minek vagyok. Gyűlöltem anyut, mert világra hozott, és egyszer meg is kérdeztem tőle, miért szült 4 gyereket, ha ilyen szegénységben tud minket. (Mert bár apu tiszt lévén nem keresett rosszul, de nagy volt a család, a két család.) Mi értelme volt? És ez nagyon rosszul esett neki. Gyűlöltem, mert sokat sírt, szenvedett, és ha ő szenvedett, akkor én is szenvedtem. Az ő érzelmeit éltem születésem óta. Az övét is.
Gyűlöltem aput, mert elhagyott minket, és mert megváltozott. Már nem ő volt az isten nekem. Elveszítettem az egyetlen még biztos pontot, a családot. Volt, és mégsem volt. És ezért nagyon elkezdtem gyűlölni a világot. És mivel tele voltam félelemmel, magamat is gyűlölni kezdtem.

Az odáig jól tanuló lányból egyhamar az egyik legrosszabb tanuló váltam.  Nem érdekelt az iskola. Sőt. Az igazgatóhelyettes észrevette, hogy jó vagyok kémiából és fizikából, különösen jó, és külön órákra "kényszeríttet", mert mindenféle versenyre akart küldeni. Onnantól kezdve nem jártam be iskolába. Csak annyira, hogy év végén le tudjanak osztályozni. Hiányosak voltak a könyveim, füzeteim nem is voltak. Tojtam bele a suliba, mit sem törődve a jövőbeni következményekkel. Ezzel azt értem el, hogy nagyon sokáig jártam iskolába.

Nem érdekelt semmi. Pedig jártam táncolni, és igen szép eredményeket értem el. De ahogy nőtt a szívemben az ellenállás, úgy hagytam mindent veszni, ami egykor kedves, és fontos volt nekem. Mindentől elfordultam, ami egy kicsit is biztonságot nyújtott.

Majd jöttek a fiúk, a bulik, és a lázadás.
Visszatérek egy kicsit. Még csak óvodás voltam, amikor valami erő nem hagyott engem nyugodni. Ez az erő a testemben tombolt, de se eleje, se vége nem volt. Megfoghatatlanul szenvedtetett. Egyszer emlékszem, pisilni kellett. Bementem a mini vécébe, pisiltem, és a vécépapírral letöröltem amit kellett, de siettem, mert én voltam a napközis, és míg a többiek kint játszottak, nekem kellett megterítenem az asztalt. És pont ez a sietség kényszeríttet kapkodásnak hála, a vécépapírt kisé erősebben nyomtam magamhoz, és lám, ez az erő megmozdult bennem. Eddig satuként szorított, de akkor engedett rajtam. Onnantól kezdve kezdtem felfedezni a testem. Ne értsetek félre, :) ezt úgy értem, hogy erősen a fókuszomba került.
Azt hiszem hamar felnőttem. Bár még csak 12 éves voltam, de sokkal idősebbnek néztek, és nem csak a testem, de a felfogásom miatt is. Már korán elkezdtem szórakozóhelyekre járni, aminek következménye a korai fiúzás is volt. Anyám persze védett volna mindentől, de makacsságom, és gyűlöletemből feltörő fenyegetőzéseimnek eredményeképp mindig elértem amit akartam. Anyám így nem tehetett mást, csak csendben szenvedett. Ezért én még jobban szenvedni kezdtem, és lázadással reagáltam.

Tojtam az egész világra. Gyűlöltem hogy élek, fájt a szenvedés, és mégis elértem, hogy nem tudtam már nélküle élni. Mindenért szenvedtem. Kreáltam a betegségeket sorra, nem egyszer műtöttek is. Éjjeleket végigsírtam, ha láttam egy kóbor kiskutyát az utcán, hetekig nem tudtam tőle aludni, mert szemem előtt láttam a kis édes ártatlan arcát. Szenvedtem, mert szenvedést láttam szemében, mert azt akartam látni.

Az otthonom meg egy egész állatkertté fajult.
Minden kóbor állatot felvittem a lakásba, és ha ellenállásba ütköztem, fenyegetéssel vágtam vissza. Ha nem hozhatom fel, öngyilkos leszek. Mondtam mindig. Persze, hogy mindent elértem.

Persze nem múltak el az éjjel hozta ismeretlen élmények sem, sőt, az időnek köszönhetően ezek a tapasztalatok már nem csak az éjjelekre vetette ki árnyékát, de a nappalaimat is behálózta. Szinte szentül meg voltam győződve, hogy csak én élek ezen a földön, és mindenki más csak egy test, és én adok nekik alakot, formát, "lelket", akik akármelyik pillanatban eltűnhetnek, és csak én maradok, egyedül, mert csak én létezem. Ez nagyon borzasztó, félelmetes érzet volt. Amikor ezt az állapotot éltem, kimondottan örültem a környezetemből átvett érzelmeknek. Azt a hitet erősítették bennem, hogy minden és mindenki tőlem független létező jelenség, esemény. Mily édes illúzió :)

 

(Nagyon sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de mindig csak magamban kerültem a témát, nem beszéltem erről senkinek. Akkor még nem. Egyfajta éles figyelemmel kísértem a világom eseményeit, melyben csak tanúként voltam jelen, és sokszor úgy tűnt, tőlem függetlenül, de mégis direktmód sodornak az események.)

Az első párom abban az időben jött, amikor a legagresszívabb személyiségemet éltem éppen. Ennek a szálnak a másik vége egy hasonló, hozzá méltó alakot öltött. Megtapasztaltam az erőszakot testemen, aminek élménye még rá majdnem 10 évvel is hatott rám. De ez csak bevezetője volt annak az erőszakhullámnak, ami egészen 20 - 21 éves koromig tartott.

Egy olyan úton haladtam, ami lefelé lejtett. Erőszak, testi bántalmazások, agresszió, ez volt, ami hozzám beáramlott. A párkapcsolataim mind csődöt mondtak, és ami a legmeglepőbb mindegyikben, az az volt, hogy mind egytől egyig a kapcsolatunk alatt változott meg.

Bárányból farkas. Egyfajta torzuláson esett át mindegyik mellettem. Olyan személyiségek bukkantak elő belőlük, amik ő magukat is meglepte. Mintha a kapcsolatunk alatt egy árnyék vetült volna rá elméjükre. A legrejtettebb, legsötétebb "démonjaikat" idéztem meg akaratlan. A tapasztalat pedig nem maradt el. A féltékenység, az elmebaj, a düh, a gyűlölet, a birtoklás, a tehetetlenség, stb.. démonjaival néztem farkasszemet. Mindet megidéztem. Tomboltak, pusztítottak, és bár bennem is megvoltak ezek az árnyak, de belőlem nem törtek ki. A másikon keresztül ismertem fel magamban őket, és tudtam kezelni a bennem szunnyadó vadállatokat. "Jó volt" megfigyelni, hogy borítja el az elmét az érzelem. Olyan dolgokra kényszeríttette őket, ami teljesen irányíthatatlan volt. És bizony volt minden, amit sötét fantáziád el tud képzelni. A halál szélén lebegtem. Bármikor lesújthatott volna az őrült kaszás. De nem történt meg. "Vigyáztak rám az Istenek".

(Eme tapasztalatok részleteibe nem megyek bele. Készül egy könyv, melyben mindent részletesen feltárok. )

Megismertem az elmereakció kontrollálatlan világát másokon keresztül. Nem volt talány, és rejtély többé. Egy kiszámítható gépezet az elme labirintusában.  De az igazi tapasztalat még hátra volt. Az érzelmek világa.

"Másvilági" élményeimről pedig hallgattam, mint a sír.

A lelkem erősödött, a szívem pedig keményedett. Így találtam rá a módosító szerekre. És ahelyett, hogy a békét hozták volna el, a háborgó tengerben találtam magam.
Abban az időben viszont más voltam. Furcsa, belső erő tőrt fel belőlem, ami megfontolt, békítő, bölcs hangon szólította meg a környezetemben lévőket. Még a félelmeim is elbújtak. A megérzéseim felerősödtek, a látásom kiszélesedett, és olyan dolgokba nyertem betekintést, ami sok mindent megmagyarázott és aláigazolt addigi tapasztalataimmal kapcsolatban. De elmém akkor sem hagyott, és mindezt a módosító szereknek tudta be. S bár mélyen tudtam, hogy amit akkor élek az a valóság, de hát mégiscsak azok a drogok.

Láttam mire képes a drog.  A barátaim között nem egy volt, aki az életét vesztette. Ki attól, ki általa autóbalesetben. De mégsem ez olt az, ami kivezetett belőle. Hanem egy szerelem. Csakhogy ennek a szerelemnek ára volt. Abba hagytam a szerek használatát, de cserébe egy olyan szerződést kötöttem az élettel, amit álmomban sem gondoltam volna. Ahelyett, hogy a lejtős út végére értem volna, döbbenten tapasztaltam, hogy még most kezdődik az igazi csúszda.

Rossz társaság, kemény magány. Mindennapos félelem a haláltól, rettegés a hatóságtól, mindennapos menekülés, depresszió, folyamatosan változó idegen környezet, otthontalanság. Ezek fogadtak a rákövetkező 3 évben.

Aztán egyik este a fejemben felerősödött a zaj. Hangos, gyors, irányíthatatlan képekkel, mint a vetítőgép, ami összevissza vetít a vászonra, mert beakadt a szalag. És ekkor ijedtségemben elveszítettem a kontrolt. Megéltem életem első pánikrohamát. Összeestem négykézlábra, és elkezdtem csúszni-mászni a földön. Így könyörögtem páromnak segítségért, aki csak guggolt mellettem, és tehetetlenül nézte vergődésemet.

Attól az eseménytől kezdve napról napra elveszítettem a kontrolt, elveszítettem a realitást. Szétesett a világ körülöttem.

Egyre nehezemre esett az utcára kimennem. Fóbiám volt a tömegben, a térben, de még akkor is, ha egyedül voltam. Nem bírtam az agresszió semmilyen formáját látni még a színészekkel eljátszott filmeken keresztül sem, mert úrrá lett rajtam a sötét félelem, a szorongás, a fájdalom, és a kétségbeesés.  Féltem az élettől és féltem a haláltól egyszerre. Ha kiléptem a térbe, összefolyt a jobb és a bal, fent és a lent. Ilyenkor megkapaszkodtam a földbe, mert úgy éreztem, lezuhanok a földbolygóról. De volt, hogy klausztrofóbiám volta a földbolygón. Annyira bezárva éreztem magam. A fejemben a hangok hangosak voltak, a képek meg gyorsak, összefüggéstelenek. ( Kívül kerültem a labirintusból, és hallottam az elmém zaját, amiről akkor fogalmam sem volt, hogy az.) És azok a pánikrohamok. Magát a félelmet éltem meg akkor. Nem féltem én a haláltól. Sőt. Olyan szörnyű volt. Az emberektől pedig teljesen elzártam magam. Még jó, mert testüket egy idegen nyúlványként értelmeztem, pontosabban nem azonosítottam a testükkel őket, olyanok voltak nekem, mint az Ufó.

Teljesen összeomlottam. A párom pedig elfordult tőlem. Én pedig hazaköltöztem vissza anyámhoz. Testvéreim nem mutattak nagy megértést felém. Nem értették az egészet, így miért is mutattak volna. Gondoltam, de nagyon rosszul esett.
Anyám pedig nagyon elzárkózott minden érzelemi megnyilvánulástól. A korával együtt az érzelmeit is szégyellni kezdte. Olyannyira, hogy már maga sem volt tisztában mi az, amit valóban érez, és mi az, amit nem. De kibukott a szög a zsákból, amikor egyszer azt mondta mikor egyszer jött a pánikroham, és szóltam neki már előre könyörögve segítségért : - Ezt is bemeséled magadnak, túl nagy a fantáziád! Ne légy már ilyen gyenge!
És akkor megértettem, hogy egyedül vagyok. Senki sincs a családomban, aki segíteni tudna nekem. Nagyon mélyen megérintettek szavai. Nem az, amikor azt mondta gyenge. Hanem amit szavai rejtettek. Tényleg nem érti, tényleg nem tudja mennyire könyörgök, mennyire bajban vagyok?!
Miután elhangzottak szavai, ő visszafordult a tévéhez és nézte tovább a  sorozatot, én pedig elfutottam ki az utcára, és csak futottam, csak futottam.... A pánikroham pedig utolért.

(  Sokszor eszembe jutott az a kérdés szenvedéseim alatt, cserélnék e valakivel életet?  A válaszom saját megdöbbenésemre mindig ugyanaz volt. Nem.
És nem azért mert ragaszkodtam hozzá, hanem mert tudtam, mélyen, hogy mindez a szenvedés ad Nekem. Valamit ad. Ez az érzés pedig mindig lenyugtatott.

 

Teljesen az érzelmeim rabjává váltam. Kerestem a forrását, mi az, ami ennyire padlóra küldött. Pontosabban kerestem valamit, amivel könnyíthetnék zavaros szívemen. Életem eseményei teljesen összefolytak. De mivel ezt a hatalmas terhet tudtam, már nem sokáig bírom cipelni, így kerestem valamit, amiről tudtam, hogy nagy sebet ejtett. Ez pedig anyu volt és apu. Így hát gondoltam egyet, és felhívtam apámat, hogy szeretnék vele beszélni. Vele és anyuval. Hat szem közt. Kitaláltam, hogy menjünk el valahova, egy kávézóba, vagy egy étterembe, ahol békességben tudunk beszélni. Direkt nem az egykori közös otthonunkba hívtam őket össze. Messze akartam őket és magamat tudni attól a forrástól, ahol minden emlék ott lebegett, s befolyásolt volna, legfőképpen engem. Erősnek kellett lennem. Mivel soha nem nyilvánultam így meg feléjük, anyuék félelmükbe és gyanakvásukba, hogy valami nagy baj lehet, beleegyeztek. Emlékszem, ahogy ott ültek előttem, a pincértől pedig kértem egy felest, hogy bátrabb legyek, ők meg csak ültek, és láttam rajtuk, hogy leplezik zavarodottságukat.

Anyu, apu! Szólaltam meg. Arra szeretnélek kérni titeket, hogy amit most mondani fogok, ne ítéljétek meg, de legfőképp arra, hogy bármit is, bárhogy is mondom, ne szóljatok közbe, ne védekezzetek, vagy támadjatok.
Aput leszidtam tiszta szívemből, hogy otthagyott minket. Elmondtam neki mennyire megváltozott onnantól kezdve, ő is, és vele együtt minden más. Elmondtam, mennyire hiányoznak a közös kirándulások, és hogy mennyire fáj mindaz, ahogyan ezt a családdal tette.
Anyut pedig leszidtam, hogy sokszor nem állt ki magáért, és emiatt szenvedett. Máshogy is lehetett volna, ha erőteljesebb, és felvállalja érzelmeit. És fáj, ha neki fáj. És haragszom rá, mert gyenge és engem is gyengévé tett. És hogy ne haragudjon, mert semmiről nem tehet, és ő a legdrágább a világon, és bocsásson meg nekem mindenért, amit ellene tettem. Hogy megtettem vele, hogy azt mondtam Neki leszaladok a boltba, mindjárt jövök, majd két nap múlva hívtam fel, hogy ne aggódjon, jól vagyok. Hogy zsaroltam érzelmileg, és nem törődtem azzal, mennyit szenvedett féltésében miattam.
Nem szólaltak meg. A szívem pedig, ha nem is annyival, amennyire számítottam, de könnyebb lett. Apával bevégeztetett. Onnantól kezdve soha nem piszkált, nem tett kérdővé miért nem végeztem egyetemet, és vittem ki a családot a pénztelenségből. (Ő ugyanis ebben bízott, amit erősen sugallt is, erősítve lelkiismeret furdalásomat, és utálatomat magam fele) Ott valamit megértett belőlem. Soha nem tett kérdőre aztán, és azóta sem. Vele tiszta lett a kapcsolatunk. Nem maradt fájdalom, nem maradt kölcsönhatás, csak a tiszta szeretet.

 

Külső segítséghez folyamodtam. Felkerestem egyszerre 3 pszichológust, de igazán nem tudtak mondani semmit.
Az egyik kiöntötte a lelkét, hogy nem tud pénzt elfogadni, problémája van vele, a másik egy férfi nagyon szórakoztatónak talált és bár vártak rá ezren, ő sütivel kínált hogy meséljek még, a harmadik pedig közölte, hogy ilyennel még nem találkozott, nem tud nekem segíteni. Paff. Azért kipróbáltak rajtam egy új pszichoszomatikus rózsaszín bogyót, mert azzal kerestem fel az egyiket, hogy adjon valamit, amitől újra gondolkodni tudok, vagyis minden vágyam az volt, hogy csak úgy elbambuljak. Olyan voltam, mint egy beépített kamera, állandóan csak figyeltem a fejemből kifelé.
Emlékszem arra a telefonhívásra, amikor felhívtam a dokit, hogy közöljem vele a nagyhírt. Elbambultam. De örömteli volt az a pillanat!

Menj dolgozni inkább. Szólt a Mariann tesóm úgy igazán testvériesen. Én, meg csak ránéztem, és azt mondtam. Jó.

És mentem. Na nem azért mert "megkért", hanem mert otthon pokol volt az életem. Nem égetett senki izzó vassal, de amit magányomban átéltem, az legalább olyan volt.
Egyszer a tesómhoz jött valaki, és éppen azt mesélte, hogy valami Attila balesetet szenvedett, és leszakadt a szíve. Nem halt meg, betették a mentőbe.. És abban a pillanatban én voltam Attila, bár fájdalmat nem éreztem, és toltak be a mentőbe. Hirtelen átéltem azt, amit ő. Ott voltam, én voltam, ő voltam.

Na így teltek a napjaim.  Hát, elmentem dolgozni.

Érdekes. Nyilvános helyen sosem mertem pánikolni. Valahogy akkor tudtam kontrolálni. Persze kattogtam, mint valami eszét vesztett, de erről csak én tudtam. Senkinek fel sem tűnt. Na én erre felfigyeltem, mármint, hogy tudom kontrollálni, és elkezdtem figyelni a pánikot, és minden vele járó gondolatot.
Közben eszembe jutott, ha valaki feltette már a kérdést, vajon akkoriban, vagy az odáig érdekelt-e az okkultizmus, a természetfeletti, vagy ki hogy hívja, válaszom igen. De ami érdekes, soha semmi info nem jutott el hozzám. Se egy könyv, se egy ember, semmi. Egyedül a színes ufó újság volt, ami messzebb vitt az emberiségtől. Vagy közelebb. Illetve jut eszembe, járt hozzám egy darabig két Jehova tanúja. Nagyon aranyosak voltak, egy idősebb, meg egy fiatalabb hölgy. Beszélgettünk sokat, pontosabban kérdezgettem sokat, és néha olyan keresztkérdéseket, amitől nagyon zavarba jöttek. Nem tudtak rá igazán mit válaszolni. Nem akartam őket direkt összezavarni, se nem hitüket törni, egyszerűen kerestem a válaszokat, no meg azért jó lett volna abban az  időben valamiben hinni.  Egyszer csak nem jöttek többé. )

Teltek az évek, a vendéglátós évek. Szerettem a szakmát. Egyrészt, mert kötetlenebb volt, mint bármelyik más, másrészt annyit dolgozhattál, amennyit nem szégyelltél. Nekem meg pont az kellett. Bármennyit dolgoztam, csak ne kelljen egy pillanatra sem elfordítanom a figyelmem a semmire, hogy aztán jöjjön a pánik, csak arra, amire kell. Kóla, pizza, hány jégkockával, ki milyen feltéttel. Így telt el 4 év.

Négy hosszú év. De tovább már nem tudtam a figyelmemet a jégkockákon tartani.

Az egyik nap nagyon hosszúra nyúlt a munka. Lehetett már vagy éjjel 2 is, mire hazaértem.
Aznap különösen nagy erőfeszítésembe telt a figyelem. Lefeküdtem az ágyba a párom mellé, aki életemben az első olyan fiú volt, aki közelebbről meg akarta ismerni a problémámat, és én nem szégyelltem előtte gyengeségeimet. Szerettem őt, nagyon szerettem és tiszteltem érte.
De nem tudtam aludni. Feszült voltam nagyon. Előkaptam a mobilomat és elkezdtem játszani a rajta lévő egyik játékkal. De csak nem bírtam tartani. Fékezhetetlen erővel közeledett a pánik, amit 4 évig sikerült féken tartani. De most tudtam, hogy elvesztem. Ezerrel jöttek a gondolatok, egyiket a másikkal cseréltem, próbáltam direktmód másra gondolni, de nem ment. Túl erős volt. Túl erős. És akkor elengedtem. Nem pontosan ezt a szót használnám, de máig nem találom a ráillő kifejezést. Abban a pillanatban hason fordultam, fejemet az ágyba nyomtam, és elkezdődött valamiféle űrutazás. Egy végtelen tér vett körül hirtelen, és nem tudom eldönteni, hogy én haladtam előre, vagy felém áramoltak, de szembetalálkoztam sebesen száguldozó színtelen színekkel, hangtalan hangokkal, formátlan formákkal. Olyan volt, mintha a fizikai világot éltem volna át egy másik látásmóddal. És én csak álltam benne középen, és minden erőmet összeszedtem, hogy középen maradjak, miközben körülöttem történtek az események.   Aztán ahogy jött, úgy ment. De valami megváltozott. Először csak az ürességre lettem figyelmes, majd leesett. A szorongásnak a mellkasomban hűlt helye volt. Kimentem a nappaliba, és csak ültem órákat ebben a könnyedségben.  Ez az állapot 3 hétig volt jelen. Ebben a három hétben mindent megtudtam az elkövetkező életem még hátralévő "tennivalójáról, feladatáról, lépéseiről". Tudtam merre menjek, hogyan tovább és mik azok az állomások, amik még várnak rám. Néha még meg is mosolyogtam. Ilyen volt például, hogy láttam embereket, akik körbevesznek. Tanítani fogom őket, és felébreszteni álmaikból. Megmosolyogtam. Nem mert kételkedtem benne, hanem a hogyan vezet az út oda rejtve volt előttem. És azt is tudtam, hogy még nagyon sokat kell tanuljak, tapasztaljak, hogy ez bekövetkezzen. S bár nagyon sokat tapasztaltam eddig is, szinte mindent megéltem mit ember megélhetett ebben a 25 évbe összesűrítve, de mégsem futottam végig a körömet. A kör másik fele a harmadik héten elkezdődött. A feladat pedig, követni szívem, bármilyen döntést is kellet hoznom, bárhogy is ellentmondott a józanésznek. Szívemet és elmémet a béke, és a harmónia vezette.  És azt is tudtam, hogy ez a harmónia nem sokáig fog tartani. Mindig meglelem majd, ha szükségem lesz rá, de még várt rám a tanulás és a tapasztalás az élet egy teljesen más oldaláról ahhoz, hogy bevégeztessék a kör.

/Egyik este megjelent a pánik, vele együtt a gondolatáradat és az a félelmetes érzés, ami a pánik rohamot erősítette. A tehetetlenség, az elveszettség, az illúzió volt a múltkori, bemeséltem semmi más, véged van, sakk- matt érzése. A különbég az volt, hogy a legváratlanabb, leghihetetlenebb pillanatban. Mintha nem tőlem függött volna. Oly erősen tőrt felém, mint még soha. De akkor már tudtam "mit kell" csinálni. És újra beköszöntött a harmónia /

Elköltöztem a barátomtól, aki nem értette hírtelen változásomat. Ő szentül meg volt győződve, hogy én beteg vagyok, és nekem márpedig gyógyszert kell szedni. Az nem lehet, hogy ilyen hírtelen kigyógyuljon valaki a depressziójából. De nem ezért mentem el. Hanem mert mennem kellett. Amúgy sem lett volna velem boldog. Azzal a lánnyal nem akivé változtatott az az este. Ezt ő is tudta. Fájdalmasan, de szeretettel elengedett.  Az én utam pedig követe a megérzéseimet. Így hát felkerekedtem.

Megvártam, míg a vendéglátás teljesen kiadja az utamat. Nem volt nehéz, hisz az addig pörgős felszolgálóból egyhamar egy lassú, de nyugodt, hova kapkodjak pizzás lány lett. És hát nem ezt a világot éljük ugyebár, ahol ez megengedhető. Így utamra eresztettek.

Hogy miért nem én mondtam fel? Mert megkötöttem volna magam, még kitudja mennyi időre vele.  Tudtam, éreztem, meddig mehetek el, és mikor bármiben, ez legyen egy munka, egy beszélgetés bárkivel, egy tett, egy cselekedet, egy gondolat, stb.

 Miután felhagytam a vendéglátással, az albérletemet is felmondtam. Sőt. Mindenemet eladtam, amim volt, egy kis autó, kacatok, és elutaztam Görögországba. Hogy miért pont oda? Mert az élet úgy hozta, hogy felajánlottak ott egy munkát, s bár tudtam, hogy nem azért megyek oda, és hogy nem sokáig fogok dolgozni, de elfogadtam, mert a megérzéseim azt súgták, vár ott valami, ami a sorskerekemet előre lendíti. 

És volt. Két ember, akik a mai napig segítik utamat, és az élet olyan oldaláról való tudás és tapasztalat, ami messze volt a realitástól, ami mára már nekem kőkemény realitássá lett.

Hisz a realitás mindig az, amit az ember annak fogad el. És bizony ez mindenkinek más.

 

Amikor hazajöttem, még azon a héten Budapestre költöztem. Se munkám, se pénzem, csak annyi, hogy az albérletre futotta, de bevártam, amit előre tudtam, éreztem, hogy hamarosan ezzel nem lesz probléma. Láss csodát, megjött az állás, és én tovább kövezhettem az utamat.

Budapesten megismertem hozzám "hasonló felfogású" embereket, tapasztalt mestereket, olyanokat, akikkel addig nem volt szerencsém találkozni. De velük együtt rengeteg elkeseredett, reményt vesztett embert is, amilyen egykor én is voltam.

 

Mivel a teremtés sosem jár egyedül, nem voltam rest elfogadni a külső segítséget, ami hozzám áramlott. Így ismertem meg további segítőket.

Az események pedig egymást követték. A tapasztalatok, az élmények és velük párhuzamosan a felismerések, és azok igazságai áradtak át a kapun, ami mindkét oldalra nyitva volt. Egyre mélyebben merültem bele az ismeretlenbe, és kiragadtam azt, amiben a szívem a legjobban nevetett, és ott ástam magam egyre mélyebben bele. Mindent, amit megfoghatatlanként megéltem, megtapasztaltam, és hasznosnak találtam ahhoz, hogy segíthessek a reményvesztetteken formát adtam neki. Így születtek meg a különböző tanfolyamok.  Rengeteget kísérleteztem magamon, nem mindig veszélytelenül, hogy tökéletesítsem azt, amit egykor átadni, közvetíteni fogok.

Az emberek pedig körém gyűltek, és elkezdődött az, amit egykor megmosolyogtam.

Ezzel elkezdődött az igazi tapasztalás és tanulás útja. Bizony.  

Az érzelem és gondolatvilág egy teljesen új oldalát ismertem meg, megtanultam, hogy az emberekkel való foglalkozás egy cseppet sem játék, hatalmas a felelősség, és olyat, ami magyarázatot adott még magamban is nem kevés megválaszolatlan kérdésre.  A sors pedig tett arról, hogy a tapasztalás mellett sose felejtsem el, honnan jöttem. Nem egyszer állított olyan próba elé, aminek sikertelensége könnyen sodort volna le arról az útról, amire egykor ráléptem.

A sikerességét pedig nem én döntöttem el, hiszen az igazság mindenben létjogosultságra lel. Az események, és a folyamat milyensége mutatta meg Nekem. Én meg haladtam tovább azon az úton, amit az élet tetteimért, döntéseimért tovább kövezett.

Majd eljött egy olyan szakasz, ahol tudtam, választhatok.

Egyszer az egyik kötetlen beszélgetésen megkérdezték tőlem, mi lesz velem, hogyan tovább?
Én pedig azt feleltem. Vagy meghalok, vagy gyermeket szülök.
Na nem azért halok meg mert nem szülök gyereket, se nem azért maradok életben, mert gyermeket szülök.  Valaki pedig azt kiabálta be. Inkább szülj gyereket. Én meg csak mosolyogtam...

Még ezelőtt.
Egy barátnőmmel laktam abban az időben. Kint ültünk a teraszon éppen, mikor egyszer csak megláttam az időt közeledni felém. Benne volt egy férfi, akinek volt egy gyermeke. Benne volt az életem, ahol újabb tapasztalatokkal, élményekkel, és ami a legfontosabb, megoldandó hátramaradt feladattal, és még rejtett, fel nem fedezett személyiségeimmel szembesít majd. Ami bevégezteti a kört. Mi meg jót nevettünk akkor, annak ellenére, hogy átjött, ami rám vár ezzel, minden eddigit felül múl majd.  

(A választás sosem "hangosan" történik. Az mindig csak megtörténik. Ott mélyen. Aminek irányát, egyfajta szándékkal terelheted. Szándék, amiben nem létezik sem múlt, sem jelen, sem jövő(kép).
A hangos választás, nem más, mint a döntés. Döntés, aminek mindig csak tanúja lehetsz.
Az ember mindig tanúja önmagának. Amíg beszélsz, döntesz, ítélsz, félsz, szeretsz, érzel, sétálsz, eszel, cselekszel az ember önmaga tanúja a saját világában.
A választás a körülhatárolatlan egyszerű szabad akaratot érvényesíti, míg a döntés mindig egyfajta következmény.)

 

Így történt, hogy találkoztam párommal. Sokan kérdezték, hogy amikor először megláttam őt, felismertem-e, hogy ő lesz a nagy ő. Válaszom, nem.  De hogy értsétek:

Amikor a teraszon az idő magával hozta ezt a jövőt, a férfi arcát nem láttam. De nem is kellett, hogy lássam. Azt tudtam, hogy ez a választás egy újabb tapasztalat - tanulás-próbát hoz majd magával és ennek a lehetőségét sem fogják ingyen adni.

Akkor láttam először, amikor az egyik tanfolyamomra jelentkezett. És bár nagyon szép férfi, de én mégsem ezt láttam benne először. ( Ami igaz az igaz, bárki, aki hozzám járt megszűnt férfinek és vagy nőnek lenni.) Amit láttam benne, az az egyik rokonom arca volt. Nagyon hasonlítanak arcra, testalkatra egyaránt. Oly régen nem láttam, szinte el is felejtettem. De akkor, ahogy megláttam benne, letűnt emlékek öntöttek el hírtelen.  

Nagyon utáltam őt akkoriban. Mindig féltem egyedül maradni vele, mert folyton piszkált, zaklatott, fogdosott. Meg olyan játékot űzött, hogy megnyomott egy pontot a könyökömnél, és fél napra lezsibbadt a karom. Nem tisztelt se istent, se embert.  ( Az egyik fia a fogadott testvérem. ) 

Nem kevés érzelem - emléket hozott hát a fiatalember :). Ami fokozta a hasonlóságot, hogy egy városban laktak, ugyanazt a hivatást űzték. És még ismerték is egymást. :)

De nekem "szerencsém" volt. Szerencsém, mert külön tudtam választani a látottakat, az emlékeimet, a hozzákapcsolódó érzelmeket a valóságtól. Két arcot láttam egyszerre, egyik a rokonom árnya, a másik a fiatalember arca volt. Nem úgy, mint sokan mások, akik várják a nagy őt, és egy előre elképzelt arcot festenek nekik, és hát az élet nem adja könnyen. Sokan abba a hibába esnek, hogy vágyaikkal, érzelmeikkel, emlékeikkel, és múltjukból okulva, vagy nem okulva elképzelik maguknak, hogy ki az, és milyen ember az, aki a nagy őt képviselheti. Pont ezzel elzárva magukat attól, hogy valóban megtalálják azt az embert, akivel hasznos, csodálatos, építő kapcsolatot tudnának kialakítani. A másik, hogy azt hiszik, hogy egy előre elrendeltetett "lélek" várja valahol az életben, és neki csak fel kell ismerni, pedig ha tudnák, hogy nincs előre elrendeltetett lélek, pontosabban sok előre elrendeltetett lélek van, még pontosabban annyi, ahány lélek van a földön, akivel megoszthatná magát. Ráadásul előre rászabnak mindenféle elvárásból szabott ruhát, és ha nem felel meg a méret neki, akkor huss. Pedig csak annyit kéne tenni, hogy meghagyni mindennek a létjogosultságát, nem beleavatkozni, figyelni és tudni közben mi történik, és hagyni, hogy a felhő tovaszálljon hogy megláthasd a tiszta eget. És akkor látná, tudná, ő, vagy nem ő, akivel szeretne tapasztalni, élni, létezni. Választhat. És bizony sajnos vannak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy már találkoztak a nagy ő-vel csak a nagy ő nem ismerte fel, és sajnálkoznak, és élik bánatban életüket annak tudatában, hogy elszaladt a lehetőség, és többet nem is jön, nem adva egy csepp lehetőséget sem a többi "elrendeltetettnek". Vakon élik az életüket nem is sejtvény, hogy hány meg hány nagy ő haladt el mellettük, míg ők sírtak-ríttak.
És nem csak a párkapcsolatban van meg ez a probléma. Egy munkahely, egy barát, egy segítség, egy utazás,  szex, stb.... mindenhol az életben.
Állandóan az elvárások, a vágyak, a rávetítések, a félelmek, a múlt határozza meg minden egyes lépését, döntését, takarja el a valóságot, elveszítve ezzel a lehetőséget a valóság megismerésétől. Pedig a kulcs nem más, mint hagyni a dolgokat beáramolni, se gátat, se irányt nem szabni nekik, hogy megmutathassák tiszta, csupasz valódiságukat. 

Szóval így törtét, hogy a rokonom arca egyszercsak szertefoszlott, mi meg egymásra találtunk.

 Az ő elmondása szerint neki sem volt egy könnyű menet, hisz, a Hiutu név a nagy Hiutu akitől félni kell, mert mindent lát, aki ott van és mi itt, akinek biztos csak azért kellenék :)  -hát nem édes? Elég vastag maszkot emelt az arcom elé. De ő is rájött, hogy én is csak ember vagyok, aki nem lát mindent, és akinek bizony van még mit tanulnia, tapasztalnia az életben. De ebben találtunk egymásra, és segítjük egymást játékosan, egyszerűen.

Így ismertem meg Annát a lányát, aki bevezetője volt annak, hogy Dávid fiúnk megszületett. Kis leányzónak, aki most 7 éves, nagyon sokat köszönhetek.  Soha sem értettem a gyerekekhez. Egyszerűen nem tudtam velük mit kezdeni. De a kislány, akinek én sem voltam könnyű menet segített abban, hogy közelebb kerüljek hozzájuk. Megbeszéltük, hogy ő lesz a próbababa, aki nem mindig élvezte próbálkozásaimat. De nagyon türelmes volt hozzám, az ma is, igazi mester a gyermek :).

És lassan megnyílt a kapu a gyermek fele. Így született meg Dávid 30 óra vajúdás után.
Igen. A gyermek, a harmonikus párkapcsolat megtapasztalása még hátra volt-van nekem. A kör utolsó szelete. És bevallom, nem könnyű. De élvezem. De hát mindig ott a legnehezebb, ahol ott van az igazi változás lehetősége. Nem de?

 

Mielőtt megszületett volna Dávid, már felkészültem a nehéz szülésre. Tudtam, hogy a szülés nem lesz egyszerű, és hogy olyan tapasztalatot hoz, ami nagyon, de nagyon fontos lesz számomra. Úgy is lett. Mintha a múltamat szültem volna meg. No nem a Dávid személyében, hanem maga a vajúdás a szülés volt olyan. A magzatvíz elfolyása után, ami 23. hajnal 5 órakor történt, (igen, tudtam mikor fog megszületni) a tolófájások beindultak. A bába szerint csak jósló fájások voltak, mert egyik gép sem mutatott fájdalmat. Én nem így gondoltam, de mivel nincs tiszta tapasztalatom róla, így meghagytam ennek igazát. Meg azért is hagytam, mert onnantól kezdve, hogy a párkapcsolat útjára léptem, lassan, de biztosan belecsúsztam az anyagba. Mintha leföldeltek volna. A testérzetem visszatért, nem láttam a jövőbe, az érzékeim elszunnyadtak, stb. Na azért nem teljesen. Mondjuk úgy, hogy nyugovóra tértek. Amire azért volt szükség, hogy teljes értékű emberként éljem a párkapcsolat, az anyaság minden bánatát, örömét, fájdalmát, nem kivenni magam és két külön élményként felfogni, mint ahogy eddig tettem életem során, persze mindezt nem öntudatlanul. Hisz emlékeztek? Említettem, hogy mindig úgy éltem az életem, hogy volt egy elválasztó vonal az "élet és én"  köztem. Voltam én, mint figyelő, és volt a megfigyelt. És bár 25 évesen ez egyesült, de mindez öntudatlanul. Az azóta szerzett tapasztalatok a valóság kiterjedtebb felfogásához segítettek hozzá igaz, de a tudás nem egyenlő a tudatossággal :) - ezt egyszer írtam az egyik mai napra. Most meg kell tanulnom egyesíteni tudatosan, és ezt teszem éppen. A kör utolsó szelete.
Ahogy halad a tapasztalati idő az érzékeim úgy nyílnak ki. Mindkét oldalt egyszerre átkarolom, hogy egyesíthessem a lentet a fenttel, a feketét a fehérrel.
És mindez csakis rajtam fog múlni.

A magzatvíz elfolyása óta már vagy 17 óra eltelt, mire 2 újnyira kitágultam. Ami annyit jelent, hogy akkor kezdődött csak maga az igazi szülés. Addig nem is engedték be az apát, míg ezt el nem értem. Igen ám, de újabb pár óra elteltével sem akaródzott többet tágulnom. A gép pedig még mindig azt mutatta, hogy nincsenek fájásaim. Én nem ezt éreztem.
Ekkor döntött úgy a bába, hogy megpróbálja a forró vizes verziót, de szintén nem sok sikerrel. Testem egyáltalán nem reagált rá. Ezután bevonultunk a szülőszobába, és vénásan oxitocint folyattak belém, egyre nagyobb dózisokban. Az oxitocintól sűrűbbé és intenzívebbé válnak a fájások. De hiába emelték egészen majdnem a végső fokozatig, testem azon kívül, hogy egyre erősebben éreztem a fájdalmat, csak nagyon keservesen és lassan reagált. Hogy miért volt ez? Hogy miért nem tudtam irányítani? Hisz mindig irányítottam mindenem. És pont ez volt most a lényeg, hogy ne tudjam befolyásolni, éljem csak meg a szülés minden fájdalmát, örömét, élményét. Testem teljesen irányíthatatlanná vált. Mintha leblokkolták volna. A fájdalmat is csak addig tudtam átalakítani, amíg az oxitocint el nem kezdték beadni. És csak emelték, csak emelték a dózist. Az idő meg csak telt és telt. Mivel se nekem, se a babának nem gyengült a szíve, így nem császároztak meg. Annyit viszont megtettek, hogy mivel lassan 30 óra után sem tágultam ki annyira, hogy a baba a szülőcsatornába kerülhessen, így direktmód kézzel szétfeszítették a méhszájat. Ekkor rúgtam le a bábát és az orvost. Aztán lekötöztek :). Pedig nem kellett volna, mert abban a pillanatban, ahogy a gyermek a szülőcsatornába került, egy teljesen más élmény kerített hatalmába. Én, mint szenvedő megszűntem, és csak a baba volt. Megfelelő odafigyeléssel, légzéssel, sikeres gátvédelemmel kibújt a baba, aki elmondhatom, mosolyogva jött a világra. Egy kicsit sem látszódott a szülés rajta. De nem is kellett, hogy látszódjon. Ez a szülés rólam szólt. Ő a lehető legnagyobb biztonságban volt. Ha minden igaz csatoltam egy fotót, ami a születést követő 1 órán belül lett készítve.
A babát már megszültem, a gép még mindig nem mutatott fájdalmat. Csak jósló fájás mi? :)
A Bába nem kommentálta.
Miután Dávid világra jött a placenta szülése következett. Volna, ha megtudtam volna szülni. A testem olyannyira nem követte a természetet sem, hogy 1 óra után újabb oxitocinnal, és egy kis rásegítéssel kitépték belőlem. ( Elméletileg 20 perc után el kellett volna hogy altassanak, hogy kivegyék, de nem így történt. )

Azóta eltelt 6 hét, a baba nagyon aranyos, én meg élem azt, amit csak meglehet ebből a történetből élni.  De ezt majd akkor mesélem el, amikor elég tapasztalatom lesz, hogy mesélni tudjak.

 

És ne feledjétek.

Az ember mindig annyit tud adni, amennyit maga is kapott.
De ahhoz el is kellett először fogadni.

Vissza a főoldalra