Pánik és depresszió
Lassú és tompított érzelmek világa ez. Vagy Te és van a Külvilág számodra. Két oldalként érzékeled életed. Te és Ők. A megszokott ritmusú vonat elhaladt előtted. Te maradtál és a szürke csönd. Csönd, mely a te érzelmeid szelével tölti be légüres terét. Értelmetlen életnek hatott létállapot ez.
Azt mondják, a depressziós a kétségbeesés és a kilátástalanság gödrében leledzik. De, ha őszintén magadra tekintesz, tudod, hogy ez nem pontosan így van. Az, mit e két fogalom takar, csak annak az állapotnak szóban megformálódott alakja, ami most téged körbevesz. Hogy mi is ez az érzelem, mi eme két megnyilvánuláshoz vezetett? Az ELKÜLÖNÜLTSÉG érzése. E érzelem sodort a reményt vesztettség útjára. (Az, hogy miből ez az elkülönültség érzése, és mit is takar valójában, arról majd később írok neked.)
Hadd mondjak neked valamit.
Tudod a remény csak a boldogtalan emberek eszköze. Reménykednek, hogy hátha szebb jövőjük terem. Reménykednek, hogy egyszer eljön a csoda, mely elhozza boldogságukat. A boldog embernek nincs szüksége reményre. Hogy is lenne? Hisz aki boldog, az önmagában boldog minden vágy és akarás nélkül. Nincs szükségük arra a paripára, mely azon az úton vágtat oly eszeveszetten, ami a boldogságodhoz vezetne, amit a képzeletedben a remény világában megteremtettél, cél kitűztél. A boldog ember lova az élet és a szabadság útját járja. De…
…De te nem vagy boldog. Így igen is szükséged van arra a lóra. Csak míg a legtöbb ember vakon vezeti a lovát, te már nyitott szemmel, körültekintően, biztos irányba fogod vezetni. Most biztos kérdőn nézel, de mesélek neked valamit.
Egykor te is vakon ülted vak lovadat. Először vágtatott, majd erejéből kifogyva lassított tempóján, végül fáradtan összerogyott a sivatag közepén. Egymáson elterülve találtad magad testi, szellemi erődből kifogyva a magány homokvihara fútt kétségbeesés buckája alatt. De tudod, hogy lovad él. Addig él, míg életet adsz neki. Addig, míg szíved dobog, hisz belőle táplálkozik, benned él. Fáradt ugyan, de csak mert te is az vagy. Fél ugyan, de csak mert te is félsz, magányos ugyan, de csak mert te is azt érzed. S bár ott vagytok egymásnak, de nem látod, mert eltakarja a homok alattad, s ha látnád sem láthatod, mert vak vagy, vakok vagytok. De szívetek egy ritmusra ver, testetek egy ritmusra mozog , figyelj, s igazamat megláthatod, figyelj, s igazamat meghalhatod, figyelj, s igazamat megtapasztalhatod. Akkor érezni, hallani s látni fogsz, s új erőre kapva megülöd lovad újra, de már tudod, érzed, látod, hogy merre tartotok, merre tartsatok. S mikor megérkeztetek, a lovadat elhagyhatod. Hogy miért? Mert a remény lova az út végére csak ló maradt, míg a remény beléd olvadva életté fakadt. Így történt meg a csoda, s lettél te az élet pegazusa…
Hiutu írásai
Szeretnél további gondolatokat olvasni Hiututól?