Bővebben Hiuturól

1977. január 17-én született, a nap délutánjának hetedik óra 00. percében.

Már gyermekkorát sem úgy élte meg, mint a többi gyerek. Nem érdekelték az adott kor játékai, ezért környezete mindig is különc, érdekes kislánynak könyvelte el.

– Hát igen. A környezetem nem tudott behelyezni, pont ezért meghagytak a magam világának. Mivel mindig azt hittem, hogy így természetes mindaz, mit akkor megéltem, megláttam s éreztem, így eszembe sem jutott, hogy másképp is lehet. Sokat foglalkoztam az „élet és halál; honnan jöttem; hová tartok; ki vagyok én; mit keresek itt” gondolatokkal és kérdésekkel, minek következtében már pici koromban megnyitottam magam az ismeretlennek. De pont hogy a természetességükből adódóan soha nem fordultam szüleimhez kérdéseimmel. Minden olyan dolog, mi túlmutatott ezen a világon, részét képezte életemnek, világomnak. Csak később, a gyermekkort elhagyva jöttem rá igazán másságomra. Így ennek felismerése, és az út, mi ebből vezetett, nem volt könnyű. Nevezhetjük akár a poklok poklának is.

Ezt fogom most elmesélni, persze vázlatokban, mert nem marad tartalom az éppen készülőben lévő könyvembe 🙂

Mire elértem a serdülőkort, már igazán az életbe felhőtlenül nem tudtam belefeledkezni. Valahogy mindig kívülről tekintettem a világra. A gyermekkorom kilökött egy olyan állás- és nézőpontba, ahol csak a figyelem volt a jellemző. Figyeltem az embereket, viselkedésüket, mit miért tesznek, ki hogyan reagálja le, és mindent, mit a személyiség be tud vetni annak érdekében, hogy a másik embertől megszerezze a figyelmét. Legyen az érzelmi, vagy cselekedeti megnyilvánulás, mit az életben tapasztalni, megnyilvánítani lehet. Megfigyeltem a különböző személyiség típusokat, ki hogyan reagálja le az éppen aktuális helyzeteket, és azt, hogy egy-egy személyiség mely személyiségnél ér el a legtöbbet érzelmi, hatalmi harci vonatkozásában. Így és éppen ezért mindig egyfajta belső űrt éreztem, mert tudtam, hogy mindaz, amit belőlem látnak is egy azon típusok közül, mi éppen a hozzám fordulóhoz legjobban „hozzáillett”. Ismertem a játékot. Pont ezért soha nem tudtam megélni jóízűen semmiféle emberi kapcsolatot, akár párkapcsolatról, akár baráti viszonyról volt szó. Előre tudtam, mit kérdeznek, mit válaszolnak, hogyan reagálnak, miképpen elevenítik meg a képzeletükben alkotta hitet másokról és magukról és kinek mire van szüksége az adott helyzetben. Ez az életben magabiztosságot adott, s mutatott, de mélyen legbelül nem láttam mást, csak egy értelmetlen hatalmi játékot az emberek között, amiben én tudatosan vettem részt. Akkor még nem láttam ennek értelmét. Az élet kilökött az ismert és az ismeretlen világ találkozási pontjának határára, minek eredményeképp a kitaszítottság és az elkülönültség érzése lett úrrá rajtam. Nappal ebben a világban játszottam a szerepem, éjjel pedig más világokban éltem meg „idegenségemet”. Nem láttam mást csak a káoszt és az értelmetlenséget.

Mire 18 éves lettem, már mindent tudtam, mit emberről, annak természetéről tudni lehet. Egyre többen fordultak hozzám tanácsért, mert ők így mondták, jók voltak a meglátásaim. Volt aki csak a másságom miatt érdeklődött, de mivel tudtam, hogy úgy is azt képzelik rólam, mit be tudnak fogadni a világukba, így a szám csukva, én pedig rejtve maradtam előttük. Így hát megengedtem nekik, hogy elvegyék azt, amire szükségük volt, majd rendszerint tovább álltak. És bár egyre több barátom lett, de pont ezért számuk mégsem változott.

Ami egyszer oly természetes volt kislány koromban, az egyszerre idegen és ijesztő lett. Az ismert és az ismeretlen világ körül forgott életem. Ami egykoron nem volt kérdés, most hirtelen kérdés lett számomra, akár ebből, vagy akár a másik világból való volt. Egyedül voltam. Az űr, meg csak egyre terjedt bennem. Olyannyira elhatalmasodott, hogy minden eszközt bevetettem, mi csak picit is elterelhette, letompíthatta éles figyelmemet. Ekkor köszöntött rám igazán a sötét kor.

Egyre erőteljesebben lázadtam a világ ellen. Csakhogy a hatás-ellenhatás egy olyan körforgásba taszított bele, ahol megélhettem mindazt, miről a rémálmaimban sem gondoltam volna.

Voltam párkapcsolaton belüli erőszak áldozata, és megismerkedtem a nemi erőszak brutalitásaival is. Hozzányúltam olyan kábító szerekhez, mint az alkohol, vagy a drog. Csak süllyedtem és süllyedtem, minek soha nem láttam a végét, ráadásképp azok a tompító szerek, miket a figyelmem elterelésére használtam, csak még jobban kiterjesztették, még jobban kiszélesítették ezt. És nem csak hogy e világ nyílt meg még jobban számomra, hanem az ismeretlen is ugyanolyan párhuzammal követte mindezt. Így a lázadást elhagytam, s ezeket a tompító szereket leraktam. Csakhogy a hatás-ellenhatás utórezgéseire nem számítottam. Azt hittem, ennél jobban már nem tudok lesüllyedni. Hát tévedtem.

Mindaz, amit megnyitottam az odáig, még szélesebb körbe terjedt ki. Már nem csak a személyiségekig láttam, hanem azon túl is. Az ismeretlen az ismertet magába olvasztva, s elragadva, még jobban megmutatta önmagát. Túl láttam a fizikai valóságon, ami nekem egyáltalán nem tetszett akkor. És bár nekem az jelentette a valóságot, de a káosz és ennek értelmetlensége még jobban fokozta bennem a magányt. Ez odáig fajult, hogy először depressziós, majd pánik beteg lettem, majd összeszedtem az összes olyan fóbiát, ami csak magával tudott rántani. Úgy döntöttem orvosi segítséget kérek. És tovább folytathattam, és folytattam is azt, amit addig tettem, csak most legálisan és mások akarata alá rendelve magam tompítottam figyelmemet. De ha hiszitek, ha nem, ezek sem segítettek. Így hát erről is lemondtam.

Végül eljött az a nap, az a bizonyos nap, amikor a sötétség teljesen eltakarta bennem a fényt, ami addig a reményemet táplálta.

Emlékszem, feküdtem az ágyamban, és néztem, ahogy a fény kialszik. Minden erőmmel harcoltam ellene, de minél kisebb volt a fény, annál erőtlenebbül küzdöttem. Az utolsó, mire emlékszem egy ima volt, egy olyan ima, mi igazán senkihez nem szólt. Csak a szívem utolsó szavai rezegtek ki a semmibe.

Reggel lett. Béke volt szívemben. Egy olyan érzés, mit leírni nem lehet. Szavak nélküli valóság. Csodálatosnak láttam az életet, a világot és minden úgy volt tökéletes, ahogy volt. Békét és csöndet sugárzott a világ, miközben pezsgett benne az élet, és én békében és csöndben válaszoltam rá. ÉLTEM!

Tudtam, hogy akkor egy ajándékot kaptam. Egy ajándék, mi megmutatta, hogy ez egy olyan létező valóság, miben ez az érzés, minden ember és minden létező szívének, lelkének az alapja, az alaphangja. Miben nincsenek határok, nincs fent és lent és nincs ismert és ismeretlen. Minden, mi felfogható vagy felfoghatatlan, egy EGÉSZ részét képezik a maga valóságában és egyszerűségében.

Egyszerre felismertem helyem a világban.

Mindaz a szenvedés, mit egykor átéltem a vajúdás fájdalma volt. Hiutu születésének vajúdása.

Hiutué, azé a nőé, ki születésekor magával hozta az átváltozás tudományát. Azt a tudományt, minek ismeretével lehetővé válik mindaz, mit képviselni fog ezentúl e világban.

Ki az átváltozás hajlékonyságának művészetével és női befogadásával magába olvaszt téged, és felveszi azt a formát, aki vagy akkor éppen, és csak akkor, amikor megengeded ezt neki. Ha csillag vagy, csillaggá lesz. Ha kocka vagy, kockává lesz. Csak, míg azonosulásodban te sem tudtad formád, az akkor egyszerre láthatóvá válik. Felveszi, és visszatükrözi. Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit majd látni fogsz. Lehet, hogy tetszeni fog. Egy biztos: akinek egyszer rávilágított lényére, az soha nem felejt. Igy rajtad áll, hogy be mersz-e sétálni azon az ajtón, mi a te világodat tükrözi. Te döntöd el, hogy mersz-e szembesülni azzal, aki vagy. Te döntöd el, hogy azzá akarsz-e lenni, amit a képzeletedben szültél. Az is lehet, hogy a kapun besétálva már más akarsz lenni. Az is lehet, hogy átkozni fogod azt a napot, mikor besétáltál önmagad kapuin. Merthogy. Lehet, hogy könnyű lesz az út, s örömmel teli, mi oda vezet. De lehet, hogy káosz és félelem jellemzi majd. Ki vagy te vajon? Tudni akarod-e egyáltalán? Mi eddig csak féltve őrzött titkodként volt jelen, egyszerre a napvilágra kerül. Legyen az fekete vagy fehér. Ne feledd! Ha sikerül is eljutnod döntésedig, az, amit e döntésed akkor vonz majd magával, lesz csak igazán erőt próbáló. Nem tudhatod előre, hogy az égen átvonuló repülő után a felhő milyen formát ölt majd. Se te, se én. Én mégis azt mondom, bátorság. Mert, egy bizonyos ponton túl megérted, hogy mindent mit tettél, nem csak magadért tetted. Még akkor is, ha a fehér helyett fekete csíkot huztál magad után. S hogy miért mondom ezt?

– Mindnyájan kihatással vagyunk egymásra. Az élet a folyamatos változások egyvelege. A változás pedig döntéseink következményének természetes, törvényszerű utóhatása. (Ha jobban bele akarok menni, akkor azt kell mondjam, hogy változás nincs döntés nélkül, és döntés sincs változás nélkül. Egymásban születnek, egymást képezik, és egymásban halnak el). Ha őszintévé válsz magadhoz, nem tudsz mást tükrözni már a világban, és kihat egész környezetedre, minek hatására olyan folyamatot indítasz be, (hatás-ellenhatás), minek eredményeképpen egyszer bennük is megszületik a „vágy”, s keresni fogják az utat az őszinteségükhöz. Majd döntenek, és elindulnak rajta. Egy olyan kört képzelj el, mi a felfelé irányuló folyamatos körmozgásával segítí a fogaskerékszerűen szorosan mellette lévő köröket feljebb és feljebb. És azok, az azok melletti köröket. És így tovább és tovább… És addig-addig emeljük fel egymást, minek következménye egy teljesen új emberi felfogás…, egy teljesen új minőségű élet…

Hogy mindez igaz-e amit írtam, én magam sem tudom. De majd eldöntöd, ha megéled azt, amiből bennem megszülethettek ezek a sorok. Hiutu lelke hangjának sorai…