ÉLMÉNYBESZÁMOLÓK A TANFOLYAMOKRÓL:

 

ÚJ! A test útja életem legjobb döntése volt, pedig emlékszem, hogy eleinte bizonytalan voltam. Aki keresztülment hasonló folyamaton mint Én is, pontosan tudja, hogy milyen kemény munka és nem egy rövid folyamat, de megéri, mert "abban az állapotban" nem lehet leélni egy életet, vagyis le lehet élni, de rengeteg szenvedéssel.

Köszönöm Magunknak! Neked és Magamnak is:))

J.

 


 

Sziasztok!

Engem megihletett Hiutu kérése, és most azoknak (is) írok, akik nem
voltak még semmilyen H-tanfolyamon még, és a lev.fórumon passzív
figyelőként vesznek részt. ...milyen az aktív figyelő?:) Ezt nem
tudom:) Tehát, hogy egy kis bátorságot öntsek azokba, akiknek szüksége
lehet rá. Nem is csavarom tovább a szót, inkább idézek a tegnapi
naplóbejegyzésemből. Aki jár Test Útjára, annak vezetni kell vagy
kellene;) naplót, hogy mi a fene történik vele nap mint nap. Na álljon
itt egy részlet:

"...egész életemben küzdöttem magam s minden(ki) ellen. S mire
jutottam? Csak egyre rosszabb lett. Érdekes, amit én teszek vagy nem
teszek, az sosem jó. Az mindig rossz. Miért kell nekem mindig
bűntudatot éreznem minden csipp-csupp dologért? Nekem folyton lázadnom
"kell" minden ellen. Nekem semmi sem jó. S most is bántom magam,
ahelyett, hogy végre elfogadnám s megszeretném magam. Igen, most ilyen
meg olyan vagyok. Igen, vannak dolgok, amik nekem nehezen vagy
egyáltalán nem mennek. Igen, tele vagyok fájdalommal s
boldogtalansággal, igen. Igen, most ilyen vagyok, de az életben mindig
minden változik, pont én lennék a kivétel? Semmi alapja nincs annak,
hogy bántsam, bántanom kéne magamat. Miért hiszem azt, hogyha kínzom
magam, jobb lesz? Á, így nem mehet tovább. Nem. Abba kell hagyni a
harcot, le kell tenni a fegyvert. Így nem fogok 1-ről a 2-re jutni. Ha
továbbra is gyilkolom magam, akkor tényleg a mélybe zuhanok és
senkisem fog onnan kihúzni. Csak magamra számíthatok a legmélyebb
gödör alján is. Még akkor is, ha ledobnak egy kötelet, hiszen nekem
kell megmarkolni a kötél végét. Most álomra hajtom fejem s szeretnék
reggelre újjászületni."

Bátorság!:)

 


 

Üdvözlök minden kedves keresőt, aki olvassa a googlegroupsot és a levelem!
Nos meg osztanék veletek pár tapasztalatot, és csodát, ami velem történt
Hiutunak a tanfolyamain! Pár éve történt a családunkkal egy hatalmas
katasztrófa, akkor még legalábbis annak éltem meg. A bátyám ugyanis 17
éves korába életét vesztette egy vonatbalesetben. Én a halála után pár
hónappal, január környékén elmentem Hiutuhoz egy programjára, egy három
napos testtáncára. Amik ott történtek már azok is csodálatosak voltak, de
én még ugornék egy keveset az időben, és előre mennék oda, amikor a
személyes valóságod nevű kurzusra mentem el. Itt történt meg az első
hatalmas túllépésem, a bátyámat illetőleg. Egy nagyon mély meditáció vette
kezdetét, és amikor eljutottunk a meditáció azon pontjára, hogy eljutottál
egy ajtóhoz, amin ha belépsz tőled függő dolgot, látsz és tapasztalsz meg,
ott láttam a testvérem holtestét, úgy ahogy még halála után a hűtőházban
láttam, de nem állt meg itt az emlék, tovább mentem, és megérintettem az ő
arcát. Ekkor azonban már vissza kellett indulni a valóságba. A következő
fantasztikus dolog egy harmonizációs kezelésen történt meg, amikor is a
kezelés alatt, bátyám fél arcát láttam rámosolyogni, majd eltűnni. Ekkor
már úgy véltem teljesen elengedtem, nem éreztem se fájdalmat, ha
rágondoltam, se szomorúságot, csak egy kis ürességet. Ám volt még egy
megtapasztalásom, és ez volt talán a legfantasztikusabb is mindhárom
közül. Ez a test útja tanfolyam első részében történt velem, amikor is
ismét egy meditáció során, hirtelen hallottam, ahogy bátyám régi hangján
szólt hozzám, én egy percet sem kételkedtem, és visszakérdeztem.
Megérdeklődtem, hogy érzi magát, miket csinál. A válaszai nagyon boldoggá
tettek, mert teljesen pozitívak voltak. Kérdeztem azt is, hogy milyen a
kinézete, de erre a válasza csak az volt, hogy olyan képet látok róla,
amilyennek épp elképzelem, mert bármilyen formát fel tud venni. Nos ezek
után és azok alapján, amik a tanfolyamok óta történtek velem, már azt is
tudom, hogy csak rajtam áll hogy mikor szeretnék kapcsolatba lépni vele,
és hogy igazából nem halt meg, csak levette földi ruháját, azaz a testét.
Remélem ezek után kedvet kapott mindenki egy kis időtöltésre Hiutuval,
akinek köszönök mindent és nagyon hálás vagyok neki azért, hogy
hozzásegített ezekhez az élményekhez!

 


 

Sziasztok!

Én a pánikbetegeket és agorafóbiásokat szeretném bátorítani.
Rövid előzmény.
34éves vagyok 17éve jött a felszínre a betegségem.
Mondanom sem kell,hogy onnan kezdve megválltozott minden,az akkori
élet és halhatatlanság érzésem,egy szempillantás alatt elszállt.
Helyette igen erős halálfélelem,a rohamok túlélése,depresszió,teljes
elszigetelődés vette át a helyet.
Orvostól-orvosig,gyógyszertől-gyógyszerig,terápiából-
terápiába,stb....mindent végig zongoráztam.
Az eredmény csak felszínes volt és ideig-óráig tartott.
28éves korában betegségben meghalt az unokaöcsém,ami erősítette a
félelmeimet,volt egy autóbalesetem,és még mélyebbre zuhantam.
Kb,1évembe telt amíg összeszedtem az erőmet annyira,hogy ismét lépjek
a megszabadulás felé.
Nagyon elszánt voltam és biztosan tudtam,csak olyan emberhez fordulok
segítségért aki tudja miről beszélek.
Nem kellett sokáig várnom,egy kedves barátnőm hívott,hogy van egy
hölgy aki szintén megélte a pánikbetegség tüneteinek hosszúsorát.HIUTU
Két alkalommal voltam személyes beszélgetésen,és éreztem többre van
szükségem,"remegő lábakkal" izgatottan jelentkeztem a TEST UTJA
TANFOLYAMRA.
Most a 3.szintet taposom.
Szeretném mondani,hogy egyszerű és könnyű,de nekem nem az,viszont igen
HATÁSOS.
Sok érdekes feladat van ami egyre közelebb visz önmagamhoz,szembesít a
korlátaimmal,személyiségeimmel.
Vannak élményeim,és fura álmaim.
Sajnos nem tudom leírni a válltozást amin eddig keresztül mentem,csak
pár mondatban érzékeltetni.
Egyenesebben járok,el tudok menni vásárolni már egyedül is,és sok-sok
emberközé is,többször és hosszabb időre mozdulok ki otthonról,egyre
rittkábbak a rohamaim,amik rövidebb ideig tartanak és nem viselnek meg
ugy mint régen.(Aki hasonló cipőben jár az tudja,hogy ezek nagy
dolgok.)
Régen, egynagy roham után, volt,hogy 1-2napig föl sem keltem,most
olyan mint egy tüsszentés.Jön és megy.
Megválltozott a pánikhoz való hozzá állásom,most a nem küzdök figyelem
stádiumban vagyok ill.figyelem,hogy arra figyeljek.
Sok olyan történik amit nem tudok leírni, AHA efektus talán igy.
Ha jelentkeztek a tanfolyamra,elöször is bátorság vegyétek kezetekbe
az irányítást,másodszor,minden feladatot becsületesen csináljatok
meg,ha igazán válltozást
  akartok,a saját érdeketek senki másé,lesznek hullám völgyek,de
folyamatosan erősödik a kitartásotok és fizikai állapototok.
El kell mondjam ha bátrabb lennék, és a HIUTU által diktált ütemet
tartanám, ugy érzem már megszabadultam volna.
Hálás vagyok magamnak az elszántságomért,és akaratomért.
Hála a páromnak a támogatásáért és....
HIUTU KÖSZÖNÖM

 


 

Nos,
nem voltam soha pánikbeteg, sem más beteg, nem értek komoly kudarcok, és
óriás problémák, amit sehogy sem tudnék megoldani... látszólag teljesen
átlagos életet éltem, talán kissé kilógtam a sorból, de nem volt vészes, és
mindig próbáltam terelni és titkolni a "kilógásom"
aztán elindultam egy úton, ami az enyém... érzem.
és az úton Hiutuhoz is eljutottam, ahol a beszélgetések, medik, tornák alatt
rájöttem, h ez nem állomás, hanem az utam része. kisebb-nagyobb szünetekkel
folytatom az utat....
hogy hová vezet ez az út?

először is magamhoz.
de ebbe beletartoznak az élmények, amiket átélsz, megtapasztalsz: telepátia,
testkilépés, jövőbelátás, stb, kinek mi.
DE:
ne várd
semmit
se
és akkor jönni fog, aminek jönnie kell.
Vagyis: ha előtte nem voltál beteg, akkor látod, Hiutu után bekattansz...
:)) vicceltem.
de találni csak akkor fogsz bármit is, ha rájöttél, hogy keresel.
itt találsz egy lehetőséget. TE döntesz.
Puszi: A

 


 

Én kb. egy évvel ezelőtt tévedtem el Hiutuhoz. Szeretek táncolni és
megfogott, amit a honlapján a Test Táncáról írt. A korlátozás nekem
sem volt könnyű, kedves Hemues, de a tánc annál inkább. Fantasztikusan
élveztem, csak úgy repültek az órák. Igaz, utána úgy beállt a derekam,
hogy hetekig szenvedtem vele (de persze nem volt véletlen). A táncot
később megismételtem, azután jött a Személyiségek Tánca. Az sokkal
keményebb volt, nagyon is feszegette az egóm határait, voltak
menekülési vágyaim. Ugyanígy voltam a táborral is, sok félelmet hozott
felszínre. Időközben sokszor előfordultam a pénteki táncos medin és a
csendesen is. Segítenek feloldani a heti stresszt és fent tartani a
fejed a víz felett. Könnyűnek érzem magam utána, nagyon jó érzés.

Nos, ez alatt az egy év alatt az életem minden fontos területén
hatalmas változások indultak be, amik azóta is tartanak, hál Istennek.
Elköltöztem otthonról, eladósodtam :) érte, de egy percig sem bánom,
boldogságos érzés a saját teremben lenni. A munkahelyemen kineveztek,
15 éve vagyok ott és nem nagyon kapaszkodtam karrier után, de azért
persze jó lett volna. Most szinte magától történt minden, nem is
tettem érte különösebben. Kaptam két embert, és milyen az élet - most
már persze sokkal könnyebben észreveszem a dolgokat, nem kell az
orromat beleverni - szóval azt akarom mondani, hogy egyikük olyan,
amilyen én is mindig szerettem volna, míg a másik amilyen ehelyett
voltam és némelykor vagyok is még. Hatalmas tükröt tartanak elém és
nagyon szeretem figyelni őket, sok mindent felhoznak bennem és az ő
hatásukra is változom. És ami a legjobb. Ledobtam végre egy olyan
korlátot, amit 25 éve cipelek. Nekem ez egy olyan fal volt, amit
kezdtem azt hinni, hogy sosem ugrok át ebben az életemben.
Hihetetlenül felszabadító. Épp karácsony előtt történt, ennél jobb
ünnepet és jut eszembe évfordulót, majdnem pontosan azon a napon,
amikor az első Test Táncán voltam :))

Most a Test Útja I-et végzem éppen és kíváncsian várom, mit indít be
és hoz fel. Nagyon szupernek találom, habár már itt az I-en vannak
nehézségeim, főként az elmém áll ellen és próbál bojkottálni, néha nem
eredménytelenül. Sok mindent szeretnék még változtatni az életemen, de
máris többet sikerült az elmúlt egy évben, mint előtte egész
életemben. Sokáig az a típus voltam, aki rengeteget olvas és sokat tud
beszélni a tudatosodásról és az Útról, de vajmi kevés eredményt
mutathat fel.
Egyébként nekem azért is a Test az alap ebben az egészben, mert minden
fejlődési szakaszomban valami testi fájdalom jön elő, amitől nem
szabadulok, bármit is csináljak, sőt minél inkább kezelném, hogy
elmúljon, annál rosszabb. Látszólag semmi oka és azt sem tudom, mitől
jön elő, de előjön.
Még mindig hosszú út áll előttem, sok gátlásom van, amiktől
szabadulnék végre, hogy tényleg tudjak ÉLNI. Tudom, hogy most a jó
úton vagyok. Van segítségem, aki olyan módszereket mutat, ami nekem
való, "kompatibilis" azzal, aki most épp vagyok és ez nagyon fontos,
örülök, hogy nekem sikerült rátalálni.

Hiutu, nagy ölelés neked :)

 




Hát tudjátok én eddig a szenvedésben, küszködésben hittem.
Meg is kaptam.
Mélyen meg voltam róla győződve, hogy csak így lehet elérni bármit is. Hogy
EZ jár.
Olyan, hogy megérdemeljek bármit is csak úgy? Nem engedtem meg magamnak,
csak ha jól megszenvedtem előtte érte. Sokszor még akkor sem. Például a
pénz. Meg voltam róla győződve, hogy nem érdemlem meg. Nem is kaptam, vagy
csak töredékét. Még sokszor akkor sem, amikor annyit dolgoztam, hogy
kilógott a belem.
És ugyanígy igaz volt ez még sok minden másra is. Párkapcsolatra, örömre,
szórakozásra, elismertségre, stb...
Sohasem értettem, hogy hogy sikerülhet másoknak valami úgy, hogy nem igazán
törik össze magukat érte. Tesznek érte, de nem küszködnek vele. Írígyeltem
őket, és a büdös mázlista kategóriába soroltam őket.

Hát szépen lassan elkezdtem magamnak megengedni a gondolatot, hogy
megérdemlek bármit is. Nagy volt az ellenállás bennem ezirányban. Nehezen
ment annak az elfogadása, hogy ÉN megérdemlek valamit (ami nem szenvedés).
Ennek hatására viszont eljött a szüret ideje a már korábban elültetett
fákról.
Furcsa mód a legtöbb ember csak a szüretet szeretné, és csak a munkát engedi
meg magának(amit aztán vagy csinál, vagy nem). Ilyen voltam én is.

Most asszem csak ennyit írnék, mert per pillanat nagyon nem vagyok
elégedett, pedig lehetnék, kéne lennem( külső események alapján).

 


 

A Christian előadásán felkeltette a figyelmem egy szőke lány. Azt
gondoltam, de szívesen meg... ismerném. Aztán kiderült, hogy ez a csaj
valami nagy guru és hogy van honlapja is. Az első reakció
természetesen az volt, hogy no ki a f...om ez a Hiutu, már megint egy
ezotériás megszállott aki azt hiszi, hogy tudja a tutit és meg akarja
váltani a világot, de mivel szimpi volt (shukár csáje :) megnéztem a
honlapját. Elolvasva a magáról írt 2-3 oldalas írást és azzal a
lendülettel hívtam a haverom, hogy olvassa már ő is el, mert ez a csaj
vagy tud valamit vagy jól kamuzik.

Aztán elmentem egy medi-beszélgetős dologra és nagyon tetszett. Nem is
az amit mondott hanem ami közbe átjött. Aztán tanfolyam-tanfolyamot
követett. Rengeteget kaptam ettől a különös lánytól és megszerettem a
szívem legmélyéről. Nagyon sokat változtam az Ő segítségével (is),
olyan rejtett problémákat oldottam meg amikről azt se tudtam, hogy
léteznek.

Most viszont ott tartok, hogy úgy érzem, el kell hogy távolodjak egy
kicsit tőle, mert ha itt vagyok a közelében akkor eljárok a
tanfolyamaira, meghallgatom a véleményét és most már nekem nem arra
van szükségem, hogy valaki megmondja a tutit, hanem arra hogy magamtól
rájöjjek.  Elméletben nagyon erős vagyok... :)

 


 

Szia Hiutu

Nekem mindig is problémát okozott az, hogy megnyilvánuljon az az oldalam ami
mások számára (hozzáteszem szerintem) nem szimpatikus vagy kevésbé
szerethető. És most úgy érzem a tanfolyam segített abban hogy válalljam
magam . Vagy ki merjek mondani dolgokat magamért , és ebben konkrétan tudom
melyik gyakorlat segített .
És ha még a lustaságomat is letteném biztos jobban haladnék . :-)
Nilini
Ui . egyre jobban elfogadom az Új nevem
Ölellek Hiutu , Köszönöm

 


 

szia Hiutu,
igyekszem néhány dolgot összeszedni:
tehát. test útja tanfolyam:
hatások: meditáción könnyebb volt az ellazulás, sikerült "eljutnom egy előző
életembe", amit már rég szerettem volna megtapasztalni. És akkor egyszer
csak ott volt. Tudatos álmodás: egyik rémálmom közben hirtelen előjött a
tudatosság, és akkor közöltem az álmom résztvevőivel, h ne szórakozzanak,
mert ez csak egy álom... vicces volt. Média megvonás: a figyelem kitisztult,
és felerősödött. magamra és másokra is jobban tudtam figyelni, és egyre
többször vettem észre dolgokat, ami igazából nem az "enyém", és azt is h
honnan jöttek. ez egyébként azóta is folytatódik, kisebb-nagyobb
intenzitással. A kreativitásom "beindult", magamhoz képest. A gyakorlatok
hatására többet és intenzívebben tudtam a jelenben lenni. És egy
"tisztulási" folyamat is elindult, amit azonban nem nagyon tudnék leírni,
inkább csak érzem. a lerakódott genny lassan felszívódik. és én egyre
könnyebb leszek. Viszont a rossz hatásokat is előbb észre veszem, (félelem?)
és automatikusan próbálom hárítani őket, de ez még nem igazán megy. Ja, és
egy rövid testen kívüli élményem is volt.
Röviden: az érzékeléseim és képességeim felerősödtek, de a használatukat még
nem tudom "irányítani", úgyhogy egyenlőre várakozom, hogy véletlenszerűen
mikor, melyik élesedik be, és jön rajta keresztül valamilyen új infó.
azaz figyelek, amikor sikerül. :)
puszi és köszönet: Anita

 


 

Most kezdtem a Test Útja 3-at és még emlékszem arra a lányra, aki
megszeppenve bekúszott az 1-es tanfolyam első napján a csoport közé.
Bár legtöbbször ügyesen takartam, de valójában kőkemény
önbizalomhiánnyal küszködtem kvázi ovi óta. Hiába voltam sikeres az
élet különböző területein, hiába fogtam aggyal, hogy nagy baj nincs
velem, belül nem nagyon sikerült elhitetni magammal az ellenkezőjét.
Mindenféle segítséggel (család, barátok, pszichológus, pszichiáter,
kineziológus, látók stb.) abbahagytam ugyan az önsajnálatot és egyre
biztosabb lábakon mozogtam a világban, de valahogy nem éreztem azt a
belső nyugalmat amire vágytam. Sok - sok gondolkodás eredményeképp azt
is sikerült már észrevennem, hogy honnan jönnek a problémák, figyeltem
a reakcióim, döntéseim és hittem abban, hogy meg tudom teremteni a
harmóniámat egyedül is.
Hááát, agyalhattam volna még jó pár évig ahhoz, hogy pár hónapos
Test
Útja után oda jussak, ahol ma tartok:). El nem tudom mondani a
különbséget. Padlógázzal megyek előre. Olyan magabiztosságot érzek
magamban, mint még soha. Megfogalmaztam magamnak, hogy tulajdonképpen
egy kincs vagyok, Aranyhal:)). Az erősségeimre büszke vagyok, a
gyengeségeim pedig elfogadom, és tovább dolgozom rajtuk. Hangosabban
beszélek, nem görcsölök semmin, sokkal könnyebben és gyorsabban
túlteszem magam a rosszabb történéseken, és semmi nem tudja elvenni a
jókedvem. Meg merek tenni olyan dolgokat, amiket régen nem. Időben
észreveszem, ha valamit csak a megfelelési vágyam miatt tennék meg és
meg tudom tenni, hogy nem teszem meg; vagy ha igen, legalább tudok
róla. Az újonnan felfedezett, rejtett motivációimról nem is beszélve,
amiket talán soha nem tudtam volna megfogalmazni Hiutu nélkül.
Az az érdekes, hogy igazából nem is tudom, hogyan történt. Nem tudom
egy bizonyos gyakorlathoz vagy feladathoz kötni. A nyújtás? A
légzőgyakorlatok? A beszélgetés egy falra ragasztott ponttal? Bekötött
szemmel táncolás? A mi jut eszembe egy tárgyról gyakorlat? A lassú
mozgás? Gondolkodni magamról a sarokban? Vagy a tükörben? Az
infostop? A fa? Senki nem hinné el, hogy ezek vezetnek valahová, még
hülyének is néznének ha bárkit ez alapján akarnék meggyőzni...
pedig,
jujj, nagyon. Nem tudom hogyan, de működik. Köszönöm Hiutu és
köszönöm a csapatnak!!!! És még jön a folyatás:))))))))
Mindemellett olyan embereket ismertem meg, akiket szeretek és akikkel
szívesen töltöm a szabadidőm. Nagyon hálás vagyok, tényleg:)

Judit

 


 

Októberben végeztem el a Test tánca tanfolyamot.
Akkor feltárult előttem,hogy már gyerekkoromban kialakult bennem különböző
élmények hatására az, hogy elfojtsam az igazi vágyaimat,mert soha nem azt
kaptam, amit szerettem volna. Erre a 2. napon jöttem rá, amikor "lemerültünk
" önmagunkba,mert egy ezzel kapcsolatos fájdalmas emlék tört felszínre
lelkem eltemetett mélységeiből.
Elementáris erővel ütött meg, hogy milyen erős bennem a megfelelelési
kényszer mindenki felé. Annyira, hogy ez önnön lényem rovására ment. Soha
nem volt önbizalmam, mindig kevésnek éreztem magamat.
Sírva értettem meg, hogy ezzel a kényszerrel hogyan pusztítottam önmagamat.
Merthogy nem voltam boldog, hisz a külvilág nem adta azt, amit szerettem
volna.
Az önbecsülés hiánya miatt eddig csak olyan párkapcsolataim voltak, amik
hozzám méltatlannak bizonyultak.
Épp a tanfolyam előtt 3 nappal költöztem össze egy pasival,és a tanfolyam
feltárta,hogy nem is vágytam rá igazán, csak elfogadtam,mert nem volt más
jelentkező.
Ekkor még nem tudtam visszalépni. Csalódottságot éreztem a tanfolyam
után,mert úgy hittem, rajtam senki nem tud segíteni. Hiutu biztatott, hogy
elindult a változás, csak idő kell. Azóta eltelt egy hónap. Észrevétlenül
átalakultam. Végre van önbizalmam, és önbecsülésem. Kialakult egy stabil
értékrendem. Megértettem, hogy követnem kell a vágyaimat, nem szabad őket
feladni senki kedvéért.
Szakítottam a barátommal,aki tőlem alacsonyabb szellemi és spirituális
szinvonalú. Elhatároztam,hogy többet egy pasihoz sem hajolok le. Addig, amíg
nem találok magamhoz méltó társat, inkább egyedül élek. Csökkent a
megfelelési kényszerem is.
Szembe mertem nézni az önbecsapásaimmal.
Végre jól érzem magam önmagammal,érzem magamban az erőt, hogy bármit hoz is
az élet, önmagamra mindig számíthatok.
Új ez az érzés, de örömmel ízlelgetem.
Mindent köszönök."
Judit

 


 

Változások a NÉV tanfolyam után.

Már tudom: a változás egy döntés folyamata. A folyamat lecsapódása az életünkben nem más, mint idő kérdése. És hogy mi hozza ki? Az megint csak az adott pillanat döntése. Én a Név tanfolyamot választottam. Hogy jól tettem-e vagy sem, az már nem kérdés. Mert döntöttem. Mert minden úgy van jól, ahogy van. Még akkor is, ha fáj. Mert tud fájni.

A tanfolyam maga, eltér Hiutu összes tanfolyamától. Mondhatni, az egyik legszórakoztatóbb, már-már viccesen színpadias "eljárás." Mégis.a hatása talán a legerősebb, mint az összes többi. (Számomra?)

Mit ér a neved? Sokszor tettem fel a kérdést azóta. Rájöttem: mindent, ami téged képvisel. A jó és a rossz (van ilyen?), amit látsz, és amit rejtegetsz, a felszín és a mélység, a tapasztalás és a vágy. Ott vagy alatta. A neved, az arcod a világ felé. Én arcot váltottam. A Saját arcomat öltöttem fel. De ahhoz le kellett tépni a régit. Nem vártam ki, hogy magától hulljon le, lassan, mint egy varrat a sebről. Leszaggattam erővel és már nem bánom.

Érzésvilágom és testem egyenes arányban mélyzuhanásba kezdett. Testem reagált elsőként a változásnak. Amire mindig is büszke voltam, azon testi tulajdonságaim, melyeket gőggel viseltem, most úgy éktelenkedtek a szememben (és a világ szemében), mint egy széndarab a gyémánttal teli ládában. Azon tulajdonságaim, melyeket egóm sosem bírt elviselni, a százszorosára erősödtek. Elkezdtem tőlük szenvedni. Az egóm tombolt, sikított, tiltakozott. És én nem tetem semmit érte. Viseltem. Elviseltem. Lelkemben a hatásokat már nehezebben éltem meg. A "halálozásom" aznap vette kezdetét, mikor az akkori kedvesem - a tanfolyamot követően, pontosan egy hét múlva - elhagyott. Értetlenül és döbbenten csodálkoztam rá magamra: biztosan ezt akartad? Valóban helyesen döntöttél, amikor betetted a lábad abba a bizonyos terembe, hogy nevet válts? Ha egy hét múlva ez a változás első igazán fájdalmas fordulópontja, mi vár még rád? Jól éreztem. Várt még rám pár "csoda." Három napig mély depresszióba zuhantam. Nem is akartam megszabadulni tőle. Csak vegetáltam. Az elmém kiürült, a lelkem szintúgy. Megéltem egy olyan űrt, melyet csak egy végtelen feketeséghez tudnék hasonlítani. Mindenfelé, ameddig csak ellát az emberi szem és elme, fekete űr tombol. És lassan hagytam, hogy elkezdjenek bennem a felszínre törni azok az érzések, melyektől rettegtem, melyeket nem akartam megélni, mert eddig olyan ismeretlenek voltak számomra. A keserűség, a düh, a bizonytalanság önmagammal szemben, a mérhetetlen fájdalom egy olyan dolog elvesztése miatt, ami sosem volt a tulajdonom, a döbbenet viszont, hogy annak tulajdonítottam, az önsajnálat és a gyűlölet. Megéltem a gyűlöletet. Átformálódott szerelem-érzésem úgy marta lelkemet, mint sav az anyagot. Füstölt, égetett, foszlatta a lelkem. És hagytam. Kivetítettem magamra (hiába küzdöttem ellene.) Gyűlöltem magamat, élveztem, hogy bánthatom magamat. Gyűlöltem a páromat, gyűlöltem a Világot. Nem tűrtem meg senkit a környezetemben. Próbáltam a hétköznapokat öntudatlanul megélni. Fogcsikorgatva küzdöttem, hogy ne figyeljek magamra, hogy ne vegyem észre önmagamat. Mindhiába. A figyelmem kiélesedett. Menekültem önmagamtól, holott tudtam, mindhiába. Eltaszítottam a szeretteimet önmagamtól, bevonzottam olyan ismeretlen idegeneket, akikre nem is vágytam. Beléjük kapaszkodtam, hogy ne kelljen hangosan elszámolni magammal. Mert nem akartam hallani saját hangomon, magam által kimondva, hogy Szenvedek. Egy hét tespedés és önsanyargatás után automatikus mozdulatok vettek rá, hogy részt vegyek Hiutu Csend meditációján. Még sosem voltam addig. Éreztem, még nem vagyok rá kész, de azzal magyaráztam: nem áll közel hozzám. De akkor minden elvárás nélkül elmentem. A meditáció alatt az elmém nem kapcsolt ki: kattogott, gondolkodott, beszélt hozzám. És én nem vettem róla tudomást. Gőgösen úgy tettem, mintha nem is hallanám. Hibáztam (volna?) .a végén ültem törökülésben, és a szemeibe néztem annak az embernek, aki valóban lát engem. Ideges nevetés futott át az arcomon, egy erős összerendülés a gyomromban, és pár másodpercig tartó szédülés. És akkor ott, tudtam, lesz "valami". Olyan, amit eddig nem bírtam volna elviselni, de már készen állok rá. Féltem. Elkezdtem remegni belül. A hasam feszített, a gyomrom görcsölt, a nyelőcsövem égett, a fejem zsibbadt, szédültem és nem kaptam levegőt. Hazafelé éreztem az egyre fokozódó félelmet. Megéltem úgy a halálfélelmet, mint egy kivégzésre váró ember az utolsó másodpercei alatt a bitófán. Éreztem akkor, most fog lepottyanni a fejem. De tudtam, nem úszom meg ilyen könnyen. Vegetatív állapotba kerültem. Sem beszélni, sem mozdulni nem bírtam. Csak féltem. És voltam. A szavak itt elveszítik hatásfokukat. Csak a gondolataim nem csorbultak azon az estén. Cikáztak szélsebesen. És kiéleződött a figyelmem. Rádöbbentem, figyelem őket. Figyelem, ahogy átjárják az elmémet, és miként reagál rájuk a testem. Sokat megértettem, sokuk mai napig rejtély maradt. De már nem kutatom őket. Meghagyom csak öntudatlan tapasztalásnak. Egész éjszakán tartó lázálom után, a hajnali ébredés maga volt a csoda. Túléltem. Magas lázam ellenére bevonszoltam magam a munkahelyemre. Egy határozott döntés vezényelt és ez adott erőt hozzá. Tudtam, ha akkor nem teszem meg, soha többet nem fogom: felmondtam. Lezártam 2,5 évet a múltamból. Lezártam sok öröm és sok fájdalom forrását. Már csak tapasztalásként él csupán a lelkemben. Olyan lehetőséget kínált elém az élet ezüst tálcán, mely egy tiszta vágyamból született. Mertem kockáztatni, mertem vállalni a vágyam. Megléptem a legnehezebb lépést: feladni a biztos talajt egy bizonytalan jövőért. De ki akartam kerülni a mókuskerékből, ami már nem csak emésztett, de felőrölt. Mert akkor rájöttem: már csakis a MOST számít. Mit ér a jövő tervezgetése, ha egy mondat miatt elveted magadtól a szeretetet, ha egy szempártól megéled a halálfélelmet?

És mindezeket egyszer már eldöntöttem. Mikor, hogyan? Az nem számít. A részletek nem fontosak a múltban és a jövőben. A jelen PILLANAT részlete a fontos. Ha az.

Új nevem azóta már az enyémmé vált, már hallgatok rá, már élvezem, már kívánom hallani. A régit még használom: mindazoknak, kik még nem ismerik az újat.

Az új arcom már nem maszk, az új nevem már nem pecsét. Az új nevem szabadság, az új nevem az új énem: azon tapasztalások halmaza és viselője, melyek csak ezután következnek. Melyek csak MOST következnek. És most is.minden pillanatban, a jelenben.

 


 

"Kötetlen beszélgetés: néha kissé bonyolultak számomra a magyarázatai az univerzum működéséről, a figyelemről. /Persze a mi kérdéseinkre :))))   /

De amikor az aurájában csücsülök, mégis értem, érzem. Valahogy rendben vannak a dolgok.

Aztán otthon nem mindig sikerül ezt újra felidézni. De a válasz akkor is már ott van bennem.

Magasi Ildikó"

 


 

Megosztom veletek, mit éltem meg tegnap a Test Útján: Vagyok. Létezem.. ..és mélyen magamba nézve az kell látnom, hogy elveszett 25 év. 25!!! Nincs. Csak úgy megtörtént. Valaki más élte, akit nem is ismerek. Vagy inkább mások. Alkalmazkodtam. Mindenhez és mindenkihez. Hasonultam, hogy ne lógjak ki. És így lett annyi arc, annyi én, ahány élethelyzet. EEEléééég !! szeretném eldobni őket. Nehezek, hamisak. Mert.. ÉN még mindig gyerek vagyok. Kb. 6-7 éves. Mindegy. És azt várom, hogy fontos legyek. Valakinek. Csak úgy magamért. Csak ÚÚÚGY, érted??!!Ahogy vagyok. Amilyen vagyok. De csak azt hallom, hogy "bezzeg más" én sosem. Én csak kicsit vagyok "olyan", mint más. Nem vagyok elég jó, hogy elérjem. Kevés vagyok. És ez elszigetel. Mindenkitől, főleg magamtól. És ettől kezdve játszom. Azt, hogy "olyan" vagyok, mint más. Végre "felébredtem". Nem mondom, hogy jól vagyok, nem mondom, hogy könnyű. Most is szorul a torkom, annyira erős még. De ez mindennél többet ér. Innen indul az életem. Köszönöm Hiutu

 


 

Hiutu tánca alatt megéled önmagad (ha azt kell), megélsz olyan dolgokat,
amiket a tudat (Egó) elfojt benned. Megéled azt, amire csak vágysz, de nem
mersz. Megéled
azt, amit az egód nem akar, de a lelked igen. Belecsöppensz egy olyan
világodba, amiről még az álmaidban sem találkoztál. Elrepülsz oda, ahol a
vágyaid születnek. Megérted mi a valóság. Megérted a saját valóságodat.
Rádöbbensz, hogy ki
vagy. Rádöbbensz, hogy vagy.

Sál? Ha eljutsz egy szintre, már nem is kell. :-) Addig viszont segít,
hogy még jobban magadba tudj Figyelni.

Valahogy így  :-)

 


 

Én is leírom a mostani 3-napos Test-Tánca "élményeimet".

Első nap nagyon érdekes volt számomra, az egóm elkezdett tombolni. Ez azt
jelenti, hogy különböző személyiségeim jöttek föl, és rakódtak ki az
arcomra.

Nem tudom veletek előfordult-e már ilyen, de velem mostanában rendszeresen
megesik, hogy a mozgó meditáció (vagy a test tánca) alatt elkezdek
"grimaszokat vágni". A legkülönfélébb hülye arckifejezések ülnek ki az
arcomra, és pillanatok alatt több személyiségem is végigélem. Ami külön
furcsa, hogy azóta kicsit más az arcbőröm, mintha rá lenne rakódva valami
viaszos maszk - nagyon érdekes :-)

A második nap aztán végleg betett. Egész nap nyomott voltam, aztán a szív
gyakorlatok alatt volt nálam egy nagy krach.

Hiutu kiabál a lemenős/följövős gyakorlat után, hogy "mosolyogjatok!" erre
énrám akkora fájdalom tört, hogy nemhogy mosolyogni, de még sírni is
képtelen voltam.

Ezek után olyan érzésem volt végig, mintha a szívembe vágtak volna egy tőrt
és kettéhasadt volna. Végig egy mély depresszió-gödörben voltam, és ez
valahogy más volt mint az eddigiek, mert hihetetlenül mély fájdalom társult
hozzá.

Olyan volt mintha ez a fájdalom nem ebből az életből jött volna, hanem
egyszerre több előző élet fájdalmát és mélységes bánatát éltem volna meg.
Még soha nem történt velem ilyesmi.

Arról nem is beszélve, hogy a 2. szint alatt és után, új léptékét
tapasztaltam meg önnön agressziómnak. Már a test tánc alatt is amikor hozzám
ért valaki, legszívesebben leütöttem volna.

És ami a legdurvább az egészben, hogy eddig amikor jött az agresszió, egy
mély szúró nyomást éreztem a szívemben - nyomon tudtam követni a folyamatot.
Most, ez a nyomás eltűnt - ugyanakkor az agresszióm most olyan, mintha nem
is kötődne helyhez! Olyan mintha körülöttem lenne, és tegnap töbször
előfordult hogy minden előjel nélkül rámtört, miközben nem is éreztem ezt a
nyomást és nem tudtam megfogni az érzetet!

A harmadik nap az elengedés napja volt. Szinte végig az elmémben voltam,
viszont a megszokottnál többször és jobban tudtam figyelemmel kísérni a
folyamatot - vissza-vissza zökkentem a jelenbe. Külön érdekesség, hogy végig
olyan érzésem volt, mintha be lennék zárva az elmémbe, és körülöttem egy
sokkal tágabb, teljesen más világ lenne. Olyan érzésem volt mintha egy
áttörés határán lennék, de a nagy robbanás amire vártam elmaradt :-)

Ami pedig a három nap alatt külön csodálatos élmény volt, az a gyakorlatok.
Eddig akárhány tanfolyamon voltam, mindig jött a kétkedés, hogy vajon jól
csinálom-e, nem érzek semmit akkor biztos rosszul csinálom stb. Az utóbbi
időben ez kezdett elmúlni, és a folyamat a test táncán teljesedett ki -
teljesen lazán, és főleg ÉLVEZETTEL csináltam a légzéseket, kifejezetten jól
esett a dolog.

Hát nekem ennyi volt ez a három nap, elég durva.

Tegnap voltam a Test Útján és nagyon komoly volt, Hiutunak nagyon nagy
tervei vannak ezalatt a három hónap alatt, úgyhogy mindenkinek bátran
ajánlom a tanfolyamot - aki kihagyja, később nagyon bánni fogja. Tudom, hogy
sokatoknak nincs pénze, dehát az ég szerelmére, a tudatos teremtést is meg
kell tanulni! Mikor akarjátok, ha nem most? Mert ha valamit tényleg NAGYON
akartok, össze fogjátok rá tudni szedni a pénzt.

 


 

Megpróbálom összefoglalni a Hiutuval való találkozás előtti, és az azt
követő életemet.
Az életem egy átlagos mai nő életéhez volt hasonlítható: szegény,
szeretetteljes családban lévő gyerekkor, házasság, válás,
gyereknevelés
egyedül, karrierépítés, anyagiak megteremtése, hosszabb-rövidebb
kapcsolatok halmozása, stb. A határozottság, a keménység,
alkalomadtán a
gyengédség és a kedvesség kisérte az életemet, előtérben  a férfi
energiákkal.

Aztán egyszer csak bekövetkezett a un. felébredés időszaka, amikor
tudtam, hogy mindaz amit csinálok jó nekem, legalábbis az akkori
életemben, de valami mégsem gömbölyű.
Ezután kezdtem keresni, ugyan akkor még fogalmam sem volt, hogy mit.
Következtek a könyvek halmazai, a különböző spirituális iskolák,
asztrológia, Camino stb. Elkezdtem emberekkel foglalkozni, kezeltem
őket,
majd láthatóan a segítségem által gyógyultak is. Egyre több segítségre
szoruló embert vonzottam be, sőt szinte csak ilyeneket (még barát és
párkapcsolati szinten is). Ez tartott kb. 3 évig, aztán éreztem, hogy
kezd
az egész egy káosszá alakulni, míg nem tavaly nyáron találkoztam Hiutu
nevével. Abban a pillanatban éreztem, hogy hozzá kell mennem. Az első
klubtalálkozás alkalmával tudtam, hogy valahonnan ismerem. Az
ismerkedésünk után elvégeztem a 6 napos test táncát, melyet többször
ismételtem és a személyes valóságod tanfolyamot is elvégeztem.

A testtánca első napján nem hittem a fülemnek. Az ilyen típusú zenét
mindig is elutasítottam, zavarta a fülem, megfájdult a fejem, hát nem is
bírtam sokáig. A gyakorlatok után előtérbe került az elmém, aki
elutasította az egészet, leültem a földre és megvártam a zene végét,
pedig
az energia az ülés alatt is folyamatosan mozgatta a testem. Közben
pedig
bántottam magamat, hogy miért is jöttem ide. A következő 5 napot
végigtáncoltam, és megéltem az örömöt, a bánatot, a szenvedélyt, a
dühöt, az elutasítást, a félelmet és egyéb olyan érzelmeket, amiket
talán
észre sem vettem. Feldolgoztam olyan fájdalmat és bánatot, amit más
módszerrel talán soha nem tudtam volna. Volt, hogy élveztem, ahogy az
energia áramlik, volt hogy az egészet egy rossz viccnek tartottam, és
volt, hogy a zenével együtt repültem.

A tánc után megváltozott az életem, másként álltam az emberekhez,
mintha
kiegyensúlyozottabb lettem volna, a kezeléseim is átalakultak, de
éreztem,
hogy még mindig nem az igazi. Mentem a következőre, ahol újabb
korlátokat
adtam le, de így utólag tudom, hogy itt már az egóm kezdett félni. E
tanfolyamot követően már megint kezdett visszajönni a korábbi káosz,
nem
értettem semmit, nem láttam a kiutat, és már meglegyintettek a
depressziós időszakok is, amelyek vegyültek egyfajta belső békés
boldogság
érzettel, amit ahhoz tudnék hasonlítani, mint amikor szerelmes az
ember.
Ebben az időszakban megéltem a szerelmes tinédzser és az idős
testileg
leépült néni állapotokat. Már nem volt igazi az emberekkel való
foglalkozás, segítés sem, de ez még mindig csak a kezdet volt. Ezután
jöttek az igazi megpróbáltatások, a személyes valóságod és az utolsó
tánc. Ezt követően a kemény depresszió és pánik egy héten keresztül,
majd
egy kicsit később két teljes napon keresztül. Akkor is tudtam, és meg is
fogalmaztam - csak nem láttam a kiutat belőle - hogy kemény
egófogságba
kerültem. Meg akartam halni, fel akartam adni mindent. Elutasító voltam
minden és mindenki iránt. Gyűlöltem magamat, gyűlöltem a világot, és a
körülöttem lévőket. Gyűlöltem Hiutut, mert akkor úgy gondoltam, hogy
nem
is tud segíteni, és fölöslegesek a tanfolyamai. (Amikor a legelsőnél
említette, hogy esetleg gyűlölhetjük őt, én kinevettem, hogy ez
lehetetlenség.) Megfogadtam, hogy soha többet nem segítek senkinek,
mert
amikor én bajban vagyok nekem még Hiutu sem segít. (Ugyanakkor a
segítőszándékot meg sem hallottam, sőt elutasítottam.) A
mélybezuhanás
alatt megéltem minden létező érzelmet és érzetet. A szívem fájt
folyamatosan, éreztem az energia rossz ízét, a hányingerem (ami a
tanfolyamok alatt kezdődött) nem múlt el egy pillanatra sem, a fülem és
a
fejem folyamatosan zúgott, a gondolataimat nem tudtam leállítani, a
felszabadító sírás bármelyik pillanatban és bárhol rám tört. Állandó
testi fájdalmakkal küszködtem.  A határozottságom eltűnt,
elveszítettem a
talajt a lábam alatt.

Ezalatt az időszak alatt mást sem hallottam (és olvastam), csak hogy
figyeljem magam és éljek. A figyelést megpróbáltam, hol kisebb-
nagyobb
sikerrel ment, azt viszont már nem tudtam, hogyan kell élni. A figyelés
eredményeként folyamatosan jöttek a felismerések, de visszajelzések
nélkül
nehéz volt elfogadni, mert még mindig vártam a visszajelzést.
Mindez tartott, míg rájöttem, hogy tulajdonképpen nem Én vagyok, aki
mindezt csinálja, hanem az egóm (aki ugyancsak én .:-)) ). Egyszer csak
mindaz a sok segítség, sok szó ami ebben az időszakban elhangzott
kezdett
értelmet kapni. Egy nagyon kemény és nehéz éjszakai lázálomban (39
fok),
megláttam magamat, láttam az egómat, és elindult egy párbeszéd az
igazi
énem és az elmém között.. Az álom alatt, ami igazából ébrenlét volt, kb.
4,5 órán keresztül mozdulatlanul feküdtem, a testem minden része fájt,
a
szemem csukva volt, de én ébren voltam,  és mégis tisztán láttam
magamat.
Nehéz szavakba önteni mindazt, amit átéltem, maga volt a béke, a
határtalan szeretet, a nyugodtság, a valóság, örültem a láznak,
örültem,
hogy minden porcikám fáj. Láttam a korábbi önmagamat, és láttam a
jelen
valóságot. Kívülállóként megbeszéltem az egómmal, hogy elfogadom,
hogy
létezik, de nem hagyom magam irányítani. (Ezen akkor is mosolyogtam,
és
most is ahogy leírom.) A 4,5 óra magas láz, és fájdalmak közepette,
folyamatos párbeszédet folytattam magam és Magam között,  olyan
mérhetetlen béke, boldogság, egység volt bennem, amit tényleg nem
lehet
szavakba önteni. A folyamat után éreztem, ahogy a lázam rohamosan
csökken
(gyógyszer nélkül). Tudtam, hogy számomra ez az éjszaka volt a
megváltás, és a gyümölcse a Hiutu tanfolyamoknak. Ezen az éjszakán
kristályosodott ki számomra mindaz, amiről ezek a technikák szólnak.
Most már van elképzelésem arról, hogyan kell élni, Tudom (még ha nem
is
olyan egyszerű, mint ahogy leírom), hogy a határozottságom és az
egyensúlyom visszatért, és a jó úton járok.
Tudom, hogy a régi erőm visszatért, csak ez már egyfajta tudatos és
nem
öntudatlan erő. Érzem, hogy a tudatos teremtés lehetősége már a
kezemben
van, csak néhány érzelemmel kell még megbirkóznom. Már jó úton
vagyok a
felismerésükben, néhányról tudom, hogy nem a sajátom, hanem hozott
mintából ered.
Már tudom, hogy mindaz amit teszek, vagy csinálok jó és tökéletes és
nem
várom el többé  a visszajelzéseket.(Hiszen csak figyelni kell és a
visszajelzések maguktól jönnek, nem kell elvárni őket.) Már nem érzem
magam kevesebbnek, ha valami nem az elvárásaim szerint történik,
vagy
kudarc ér, ugyanis már nincsenek elvárásaim, ezért kudarc sem érhet.
Sokkal többet látok és érzékelek az érzékszerveimmel és az un.
harmadik
szememmel is a világból és a valóságból. Bármikor táncra perdülök
otthon
arra a kemény zenére, amit korábban hallgatni sem tudtam.
Drága Hiutu! Köszönöm, hogy vagy, köszönöm, hogy Létezéseddel
hozzásegítettél önmagam megtalálásához, megismeréséhez!
2007. február

 


 

Mozgó meditáció

Itt van mindenki körülöttem, akit szerettem volna. Mégis szeretnék most
csak egyedül lenni…egyedül megélni mindezt.
Felveszem a sálat, a gyomrom elkezd liftezni, dobog a szívem, remegek, várok.
Ütem. Ismerős. Mosolygok…ez jó. Semmit nem érzek, csak figyelem a testem,
figyelem a szívverésemet. Táncolok.

Pánik.
A kezeim maguktól mozognak. Követem őket. Egyre erősebb a szívdobogásom,
egyre nehezebb a légzésem. Szomjas vagyok. Menekülnék. Csak a 3. számnál
tartunk. Vagy nem? Mennyi is volt? Jaj nekem…máris elvesztettem a fonalat.
Émelygek. Ó ne, már megint kezdődik! Ez nem jó: ki akarok szállni, haza
akarok menni. Nem! Ezért jöttem. Ezt kell letennem. Ezt akarom megoldani.
Megszabadulni a félelmeimtől. Igen!!! Félek. Nagyon. Az érzéseimtől, a
hányástól, a haláltól, önmagamtól. Lehetséges ez? Meddig még? Megszólal az
a kis hang. AZ! Ő indítja be a folyamatot. Miatta vagyok rosszul. Nem
bírok mozogni…le akarok ülni, ki akarok futni innen. Messze. Messze
magamtól, mindettől.
Tartom magam, tartom a testem, nehogy összeessen. Itt senki nem vigyáz rád
nagylány. Egyedül vagy a világban önmagaddal. Bízz magadban: képes vagy
rá.

Félelem.
Émelygés, szorongás. Mi lesz ha elájulok? Mi lesz ha nem bírom? És ha
elfutok? Gyáva vagyok. Zsibbad a lábam. Észreveszem, hogy csak az egyiken
van a testem súlya és a másik is csak alig mozog. A karjaimból kiment a
vér. A fejem lüktet. Ez a hang…ez a zene. Nem jó. Irritál. Legyen már
vége. Könyörgöm: nem bírom ki!!! Valaki nekem jön. Megijedek…

Ijedtség.
Ahogy hozzámér az ismeretlen testrész, az ismeretlen embertől, félelmetes
ijedség uralkodik el rajtam. Egy másodperc alatt történik, egy másodpercig
tart. Mégis iszonyúan hosszúnak érzem. Ezek a hangok... Szédelgek.
Próbálok koncentrálni magamra. Nem megy. A hangok a fejemből nem akarnak
távozni. Egyre hangosabbak. Megint nekem jönnek. Megint megijedek. De már
nem annyira. De irritál. Egyedül akarok lenni. Nem. Attól félek.

Én.
Felgyorsul a zene. Élvezem a monotonitását. Repkednek a gondolataim.
Érzem, a kezeimből kifut a vér. Rájövök: már nem is vagyok rosszul.
Lélegzem. Nyugodtan. Követem az ütemet. A testem követi, a gondolataim
szárnyalnak: család, volt párom, barátok, plátói szerelem, rég elfeledett
emlékképek. A másodperc század-törtrészében megélem a gondolataimhoz
kapcsolódó emlék-érzelmeket. Hihetetlen. A karjaimat nem tudom
kontrollálni. Ráz a hideg. Mintha nem itt lennék, mintha nem magamban
lennék. Nem vagyok és vagyok egyszerre. Mi történik? Jé! Gondolkodom.
Vajon a többiek mit érezhetnek? Mit csinálnak? Nekem jönnek. Arrébb állok.
Nem érdekel. Most csak én vagyok fontos. Zene-váltás...ne…Tiltakozom, nem
akarom meghallani.

Realitás.
Tudatosan mozgom. Élvezem a zenét. Teljesen itt vagyok. Egy kis helyiségbe
összezárva 20 emberrel. Mindenkinek be van kötve a szeme. És mindenki
jobbra-balra tántorog, mozog. Milyen mókás lehet ez kívülről nézve.
Mosolygok. Eltűnik. Ez normális? Nem valami transz állapotban kéne lennem?
Nem csinálom jól? Mi történik velem? Észreveszem a testem. Zsibbad a
lábam. Pihenek, kirázom belőle a fájdalmat. Itt vagyok. Megpróbálok
koncentrálni, hogy visszakerüljek „abba” az állapotba. Nem megy: valaki
nekem jön. Ő a barátnőm. Érzem, tudom. De hogy lehetséges ez? Hiszen nem
látok kifelé…csak befelé. Ez fantasztikus!!! Látom az ajtó fényét. Én is
kimenekülhetnék. Nem akarok. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Bátorság.
Húzzunk bele. Ez most rólad szól nagylány. Ez most érted van. Te, most
önmagadért vagy. Nem hagyhatod itt abba. Nem adhatod fel. Az nem lenne
fair önmagaddal szemben. Jaj ez a zene. Nem akarom. Bátorság! Nem tart
sokáig. Ennyit kibírsz. Olyan sokat kibírsz. Olyan jól csináltál eddig
mindent. Ezt is jól csinálod.

Szeretet.
Szeretet árad a testemben. Érzem. És nem tudom felfogni. Ezt nem lehet.
Csak érezni. Megfogalmazni sem. Csak van. Szeretem önmagam. Élvezem. Nem
sokáig…

Elfogadás.
Gyorsul a zene. Valaki nevet. Ijesztő. Idegesít. Ordít. Jézusom! Ez őrült!
Neee, nem akarom hallani!!! Mi lehet benne? Mit élhet meg? Miért nem hagy
békén minket? Megint ordít. Vele más is…többen. Nevetnek. Én is nevetek.
Ezek hülyék. Nincs bennük komolyság? Bulira jöttek vagy poénkodni? Miért
nem tisztelnek? Bárcsak egyedül lennék. Nem akarom, hogy itt legyenek, nem
akarok embereket, nem akarom érezni az ő szenvedéseiket, nem akarok
semmit!!! Csak önmagam lenni…

Unalom.
Lágy zene. Tompulok. Nem érzem a kezeimet. Ásítozom. Unatkozom. Sosem lesz
már vége ennek a zenének? Mindjárt elalszom. Ez normális? Hagyom magam.
Engedem magam. Legfeljebb leülök, és ülve csinálom végig. De most…izzad a
tenyerem és közben jéghideg. Összerakom a két tenyerem. Nem érzem a bőröm.
Azaz mégis, de máshogy. Mélyebben. Megszűnt a tapintásom. Mássá alakult.
Kíváncsian tapogatom a ruhám, a karom, az arcom, a hajam. Minden olyan
más. Ilyen lehet, amikor valaki tudatos és „kilép” a fizikai testből?
Élvezem. Egyáltalán nem ijesztő. Kíváncsian folytatom a tapogatózást. Hogy
izzadhat egy tenyér, amikor az, jéghideg? Érdekes a test…érdekes vagyok.
Fel akarom magam fedezni.

Düh.
A zene egyre durvább. Sérti a füleimet. Megint ordítanak. Most már
mindenki. Nem bírom elviselni. Miért? A karjaim dobálóznak, mintha
ütnének. Ki akarom magamból adni. Kirántom belőlük. Nem akarom tovább
magamban tartani őket. Elég volt!
Ismét ordít valaki. Őszintének tűnik a fájdalma. Átérzem. Dühös vagyok én
is. Mindenkire. A világra. Magamra. Nem tudom miért. De van és rossz.
Sírhatnékom van. Tehetetlennek és gyengének érzem magam. Ordítanak…és
végre én is velük. Eddig szomjas voltam. Már elmúlt. A csomó a torkomban
is. Jó volt. Enyhül a düh…átalakul.

Eksztázis.
Olyan kirobbanó erő kezd el tombolni bennem, hogy nem tudom kontrollálni.
Átadom magam teljesen a zenének. Érzem, nemsokára vége az egésznek: még 5
szám nagyjából. Nem akarom. Azt kívánom: bárcsak egy életen át tartana ez
az érzés. Nem tudom megfogalmazni mi ez. Csak vagyok én, és a zene. Az
gyorsul. Én is vele…egyre erősebb érzés, a zene egyre fokozottabb,
intenzívebb. Mint egy orgazmus: érzem, nemsokára elérem a csúcsot. Várom.
Boldogan, tárt karokkal. Meg akarom élni! És jön…és elhagynak a
gondolatok, a gondok, az érzések, amikhez hozzászoktam. Eksztázisban
vagyok. Megszűnik hirtelen minden. Teljességben érzem magam. Boldog
vagyok. Mosolyogva tárom a karjaimat az ég felé. Megköszönöm. Kinek?
Mindegy. Hálás vagyok. Rájövök: magamnak!

Szexualitás, vágyak.
Lassan visszatér az élet a kezeimbe. De mégis saját maguk útján mennek
tovább. Felfedezni. A testem, a vágyaim. Érzem minden porcikámat.
Simogatják az ujjaim az arcom. Végig mintha egy másik ember keze
tapintana. Nagyon jó érzés. Nem tudom, hogy normális-e, de élvezem.
Szeretkezem önmagammal, mint még soha senkivel. Nem érdekel semmi, csak az
a teljes érzés, amit a bőröm és a tenyerem érzékel egyszerre.
Leírhatatlan. Mámorító. Lebegek. Talán nem is itt vagyok. Hol vagyok?

Mindenség.
Ismerős zene. Igen: itt a vége. Lelassul a szívverésem, a mozgásom, a
légzésem. Kicsiket mozgok. A lábaim zsibbadnak…kirázom nyugodtan. Túl
vagyunk a nehezén. Pihenés van. Lezáródik minden. Letisztult minden. Már
tudom, mit fogok írni otthon. Már értem a betegségemet, már értem az
elveszett kapcsolatomat. Minden összefügg. Fáradt vagyok. Nyugodt vagyok.
Várom a zene végét. Még most is figyelem. Ismét figyelem önmagam. De már
itt vagyok. Visszatértem. Mindent megéltem. Megéltem az érzéseimet.
Megéltem önmagam. Jól vagyok. Vagyok…

Lefekszem a földre pihenni. Vége. Nem bánom. Elfáradtam. Leveszem a sálat.
Kutatom a társaimat. Nem látok. Mintha be lennék rúgva. Nem tudok
feltápászkodni, mégis élvezem ezt az egyensúlytalan egyensúlyt. Jön Ő. A
sötétben belenéz a szemeimbe. Világítanak. Ez hogy lehet? Csodás. Nem
gondolkodom ezen. Csak élvezem, mert tudom, ma is tettem magamért. Sokat.
Egyre többet. Mosolygok a Világra, mosolygok magamra.

 


 

Február 4, 2007

-Az élet tele van helyzetekkel,melyben önmagamra láthatok,az egómra
és a játszmáimra.Helyzetek melyekben felismerhetem,hogy a harcos
létem
önmagában nem elegendő,ha nem társul
rálátással,belátással,elfogadással,fegyelemmel,mert ezek hiányában a
harc,mégha úgy tűnik is,hogy értem zajlik,átgondolatlan és nagyrészt
felesleges. A nyáron részt vettem egy táborban,ahol a tudatosságot
volt
lehetőségem fel-megismerni és gyakorolni.Ott találkoztam először a
nevével.Amit apró tört kövekből ő maga rakott ki a fűbe.(Mint később
megtudtam pihenni jött a táborba.) HIUTU.Mi? Mi a fene az a
Hiutu,valami
új irányzat,vagy áramlat?? A tábor végével mikor már körvonalazódott
valamelyest bennem mi is lehet a tudatosság,úgy álltam a létben mint
egy
gyerek,a bazi nagy és sok irányú útkereszteződésnél,tiltó és
megengedő
lámpák tucatjai között,teljesen összezavarodva és kétségbe esve!! És
most??? Most mi van? Tudatosság?És?Azt,hogy kell csinálni itt
kint?Úristen,hol van egy Felnőtt aki átvezet ezen a káoszos
kereszteződésen?Aki segít mert lát,tud,ért,sőt átad.Komolyan
összezavarodtam.-Ha a tanítvány készen áll a mester magától
megjelenik.-tartja a mondás. Az én életemben ez igazságként
létezik,mert
pár hónappal később neve másodszorra is megjelent a szemem
előtt.Egy
barátom írta papírra honlapja címét.Megnéztem a honlapot és
felvettem vele
a kapcsolatot.Nem lökdösött semmilyen irányba vagy izmus felé.Nem
mondta,hogy ha végrehajtok akárhányezer leborulást,elérem a
megvilágosodás.Azt se,hogyimádkoznom kell,sőt még hinnem se.Csak
figyelnem
és elfogadnom.Mégha az életben különböző általam nehéznek tűnő
helyzetekben ez nem is olyan egyszerű.A figyelem és az elfogadás
gyakorlása felismertet.Felismertet abban,hogy lássam miként megyek
bele
vakon a játszmákba s már milyen régóta,hogy tulajdonképpen nem is
én
döntöttem mindezidáig a saját létezésemben,melyről azt
gondoltam,hogy az
én életem s hogy én élem s alakítom azt.Persze én alkotom,de hogy
míly
tudattalanul azonosulva az érzelmi mintákkal nem is tudván,hogy
mindezek
csupán az előttem járók viselkedése,melyeket jó mélyen
beépítettem.Szóval
az idő haladtával,nem feladva a figyelmet még akkor sem amikor totál
értelmetlennek tűnt vagy hosszú órákra elfeledkeztem róla-,elkezdett
kikristályosodni az,hogy mit is jelent:valaki aki figyeli a cselekvőt.S
ekkor az jutott eszembe,hogy le is borulhatok ahányszor csak
akarok,végezhetek bármilyen gyakorlatot,imádkozhatok vagy
mantrázhatok
akár egész nap,ha figyelemmel kísérem,ha jelen vagyok abban amit
mondok
vagy csinálok,megszületik a kapcsolat a létezővel. Mert nem az ima
vagy a
jóga vált meg konkrétan,hanem az,hogy figyelek közben befelé.Bármit
teszek
vagy mondok,bármilyen helyzet merül fel az életben,a tudatosságom
vagy
ennek hiánya határozza meg a helyzetek lefolyását,alakulását.Nincs
óriási
nagy titok  vagy valami hatalmas misztikus érthetetlen és csak a
beavatottak számára ismerhető csodavarázslat.Hogy erre rájöjjek
kellett a
vezető.Egy ember ki éli magában a Létezést.A Vanságot,az
időtlenséget.Aki
misztikust vár jelképeket,szokásokat,felkentséget vagy egyéb külső
jellemzőket az rossz helyen tapogatódzik.Hiutu  hozzásegít,hogy
felismerd magadban a félelmeket,a dogmákat a beégett
mintákat s felkelti az igényt a merev formák feloldására s
lehetőséget,segítséget nyújt mindezektől való megszabadulásra.Nem
mondom,hogy könnyű a szembenézés és a szabaddáválás
útja.Egészen addig nem
az,míg ragaszkodunka már kialakultakhoz.De ez a jelentkező
nehézség a
mutató a felismeréshez:van min még változtatni.S működik. Ha nem is
egy
csapásra-legalábbis nekem nem- de az eredmény mi megmutatja
magát a
folyamat közben valóban felemelő!! A magamból való kiszabadulás,a
lényemmé
válás szabadsága ki nem mondható,pedig még csak kapizsgálom!
Lehet
mindenkinek ,más az élethelyzete,de egyben biztos,hogy azonosak
vagyunk:nem,vagy csak kevéssé éljük meg magunkat.De segítséget
kaphatunk ehhez tőle.S ha már itt van közöttünk miért ne éljünk
lényének
lehetőségével........

 


 

Na azt hiszem, most jött el az "élménybeszámolóm" ideje arról, hogy mi
is
történt velem a táncon, a tánc óta. Decemberben voltam táncon, most
február
van és mélypont! Reméljük innen már kifelé vezet az út :-) Próbáltalak
ugye
hívni a személyes beszélgetés miatt, és elég nehézkesen tudnánk
időpontot
egyeztetni, de azt hiszem ez azért van, mert nem kapaszkodhatok
senkibe.
Talán ez az egyik nagy élet feladatom :-) "Felnőni" egyedül megoldani
az
élet játékait és nem kívűlről várni a megváltást....de talán nem vagyok
ezzel egyedül :-)

Meglátjuk! Remélem kijövök a gödörből és a személyes beszélgetés
már majd
csak abban segít, hogy a szakadék szélére visszakapaszkodva eltudjam
dönteni, hogy előre, jobbra, vagy balra induljak :-)

Kedden ez majd kiderül, hogy kitudtam-e mászni vagy vissza csúszom.
Ha igen,
akkor a beszélgetés ráér, bár azért kéne előbb-utobb...

Huuu de elkanyarodtam...szóval az "élmények", bár jónak a
legkevésbé se
nevezném, de rossznak sem. Hiszen a rossz az árt nekünk. De ezek az
élmények
fejlesztenek, szembesítenek, építenek, csak baszus, nagyon nehéz.

Tudnod kell, hogy nekem az utam az önismerettel nem most kezdődött.
Úgy 2000
környékén indult a mennyei próféciával, aztrológiával (még Barbika
ajánlotta
a Mennyei próféciát), majd energia adásra jártunk (mi kaptunk)- tehát
megismertem, megtapasztaltam az energiát és talán elmondhatom be
is tudtam,
talán még tudom is, indítani. Ezt egy szünet követe- első öszeköltözős
párkapcsolat, első munkahely- a fizikai dolgokra kellett koncentrálnom,
de
azért olvastam sokat. Richard bach, Coelho elsődlegesen. És
tapasztaltam
rengeteget!

Elvégeztem egy pár tanfolyamot is, de igazán nem foglalkoztam mélyen
és
öszintén a témával. Más volt fontos!

Párkapcsolat kikészített, megöltük egymást, az energiaharcok minden
formája
megvolt! Önbecsülésem zéron! Ami egyébként alapban is alacsony (ez
is élet
feladat :-), 2004-ben végül kiléptem belőle.

2004 nov-2006 január- Önbizalom építés, pasi hegyek, szexuálisvágy
megvalósítás, férfi undor, majd BUMMM...a szerelem! Az igazi, az ÉLET!
2006
január-2006 május. Közben 4 szakítás. A fiu Szombathelyi. Messze van,
tükör,
kihívás. Májusában aztán összedölt a világ! Elment, eltünt, elhagyott.
először hagytak el! ENGEM! Összetörtem teljesen, meghaltam! Innentől
kezdődött megint az aktív útkeresés kb. 4 év felületes munka után....és
ennek lett decemberben az eredménye a testánc is!


Ezt a kis előzményt, életutat azért írtam le, hogy értsd meg a tánc után
történteket!!

Szóval a tánc!

1 nap!

Ego

Még mindig rosszul vagyok ha rágondolok, undor, bűz, geny,
védekezés. Mikor
leghangosabb a zene egy kis dalt dúdolok, mint egy kislány a sötét
erdőben,az árnyak közt, aki így akarja megteremteni magának a
biztonság
illuzióját! De nem tudsz menekülni...a dalocska ugyan picit segít, de nem
menekülhetek bele, túl erős a zaj!! kénytelen vagyok szembesülni vele,
kénytelen vagyok megélni az undort, a hányás ízét, a rothadást!

Öszegzés: Nem tudom...túl nött rajtam az egom, amit már nem
szeretek, nem
szeretem magam sem, hiszen az ego én is vagyok, próbálok
elmenekülni a
szembenézéstől és folyamatos illuziókba menekülni, megnyugtatni
magamat,
hogy mégis szép vagyok jó vagyok! És ez jó :-) persze nem jó!!! de
olyan jó
lenne :-) de most már nem hagyják...megnyugtatom magam még
jobban belém
rugnak :-) Hajrá fejlődés!

2 nap

Érzelmek, szeretet

Azt hittem ez jobb lesz! Az előző napnál nem lehet semmi sem
rosszabb! De
lehet! Ez az volt! Félelem, elveszettség, rettegés, neki megyek a falnak
folyamatosan, egyedül vagyok, félek, nem találom a kiutat! Be van
kötve a
szemem és nem láttok és állandóan ott a fal! olyan nagyon rossz, olyan
nagyon egyedül vagyok és olyan nagyon nagyon félek! Még most is
szörnyű ezt
az érzést felidézni! Majd erőt veszek magamon! Ez így nem mehet
tovább és
határozottan elindulok előre és tudom, hogy nem lesz ott a fal! És iGEN!
Nincs ott! Kijutottam! Egyedül! jó! de azért boldoggá nem tesz. Nem jó
ez az
egyedül lét...

Összegzés: sokszor bántottak, utasították vissza a szeretetemet és
már félek
tőle, nagyon egyedül érzem magam mindazzal a rengeteg szeretettel,
ami
bennem van -vagy ezt most az EGO mondatja? Tudok én egyáltalán
igazán
szeretni? Lehet, hogy azért vagyok egyedül, mert nem? És az szeretet
illuziója iránt senki sem vevő! Na ezt vallja be magának az ember! vagy
most
ezzel is azt bizonyítom magamnak, hogy kevés vagyok ? Nem tudsz
szeretni,
kevés vag, ezért téged se tudnak szeretni! Mi az igazság? Miért érzem,
éreztem ezt a magányt, félelmet, visszautasítást? Most épp érzelmi
válságban
vagyok, így ezt még idő mire felülről látom!.....

3 nap

Nőiesség, Szexualtiás

Végre! BULI! Dzsungel tánc! Ugy érzem magam, mint afrika királynője az
őserdőben valami termékenységi tánc idején. imádom! felszabadultan
először
mozgom igazán a 3 nap alatt! jó! feltöltött, felszabadított, teljessé tett!

Öszegzés: Pasz. A szüleim egyedül a szexualitásba nem szóltak bele,
mert ez
tabu téma volt. Így abban előítéletek, elvárások, minták nélkül
valósíthattam meg önmagam és a vágyaim! Minden másba
beleszóltak.....szólnak.....Bár a nőiesség nálam nehéz kérdés...kövér
kislány voltam...és mind a mai napig küzdök a nőiességgel....de ez
valahogy
a táncban nem jelent meg! a tánc jó volt! Azóta sokkal
felszabadultabban
táncolok máshol is!

-----------------------------------------------
Élmények tánc után

hujujujuj!

Már a tánc 3 napján ha emlékszel egy 4 centis cisztát diagnosztizáltak
nálam. Rá pár napra a kedvesem egy barátja egyik napról a másikra
meghalt
hasnyálmirigy rákban, nem is tudott róla!- Érzelmileg nagyon megviselt!
Feljövő kérdések! Vajon én meddig élek? Ilyen esendő az élet? Jézus!
éljünk
a mának! Éljünk meg MINDENT! foglalkozunk a testünkkel, figyeljünk
magunkra!
Anyu kikészült! Már temettek! Esküszöm tőlük még meghalni se
lehetne! Rémes!
Csak magukat sajnáltatják! Végül szűrés hegyek! 3 orvos 3 felé, 3 féle
eredmény, de a lényeg, hogy nincs baj, nincs is ciszta! Valamit félre
diagnosztizáltak! huuuuu

Bár az egyik doki talál vmit ami meddőségre is vezethet...másik 2 doki
nem
ért egyet....meglátjuk...a család további vizsgálatokat
követelne...leállítom őket...megsértődnek...

Kedvesem magába roskadt a barátja halála miatt...ünnepek külön...
ünnep
között találka...szilveszterre eltünik...elbizonytalanodom....

És ekkor!!!!!! Belép az életembe Újra a Szerelem! Az a fiú aki megölt,
aki
az ÉLET! A tiszta lelki síkú szeretet! Ünnepek kapcsán SMS-ezünk, majd
megkérdezi nem hívhat e fel! Mintha nem telt el volna több, mint fél év,
ott
folytatjuk ahol abba hagytuk! 2 órát beszélünk! Csodálatos! Pedig
megbántott! Eltünt! Állítólag összetört lelkileg...rosszkor
találkoztunk...saját cége van és összedölt a kártyavár...gondolom én
hoztam
ki....hiszen belém volt életében először szerelmes. Kérdezem most
BOLDOG?
Azt mondja, jól van nagyon, de mióta szétmentünk nem az! KO! Ez egy
megmagyarázhatatlan kötelék, ami köztünk van! Egyik pillanatban
bárcsak ne
lenne, a másikban pedig.....Imádom!

Január 14-24 Thaiföldi út anyukámmal! Szülő -gyerek viszony teljes
analízis!
Rémes! Fel kell nőnöm, mert ez gáz! 2005 novembere óta anyagilag
független
vagyok, de egyébként.....erre az út során jöttem rá! Olyan messze
vagyok a
felnöttségtől, mint makó jeruzsálemtől!

Thaiföldön nagy szerlemem (Szabolcs) üzen, a segítségemre van
szüksége munka
kapcsán! Segítek! A kedvesem pedig (Árpi), akivel szeptember óta
vagyok
együtt, minden nap sms-ekkel bombáz, mennyire hiányzom neki!

Össze vagyok zavarodva! nem baj! gondoltam, majd ha haza megyek
letisztul!

haza jövünk! Anyuval az életbe többet sehová....el döntöm végleg el
kell
vágni a köldök zsinort! kedvesem nagyon normális! Talán mégis Ő az
igazi?

Majd Szabolcs a szerelmem pestre jön. Május óta először találkozunk.
Nagyából az 1 éves évfordulonk lenne :-) Tacs! KO! Szeretem! Eladta a
cégét
január elején. 28 éves és egy vagyon a zsebébe és tudta mikor kell
abba
hagyni! Baromi büszke vagyok rá! megszünt köztünk a nagy akadály! A
cég!
Most nem tudja mi legyen! Kérdez árpiról! Mesélek! Rám néz! "Nyuszkó
Te nem
vagy szerelmes", "nyuszkó, te menekülsz", "miért csinálod?" BANG
BANG BANG
BANG. Mintha a fejemet vernék! szembesülés! Nem akarom, én nem
menekülök én
csak vagyok , megélek! De talán még is! nem tudom, zavar, káosz!
Csak azt
tudom, hogy sose szerettem senkit úgy, mint a szabolcsot! De vajon
tényleg
őt szeretem? Vajon tényleg ő az igazi? nem csak nem akarom
észrevenni, hogy
melletem van az igazi és inkább azt eltaszítom magam melől és az
elérhetetlenre vágyom???? Jézus mennyi kérdés!!!!

Szombathely-Budapest messze van! Szabolcs most el aklar menni 2
hónapra
kanadába! huuuu akkor addig még nem kell döntenem! ráérek!
megnyugszom! de
utána Pestre akar költözni....Jézus...ezt a döntést úgy néz ki nem
uszom
meg...Egyébként ez a szerelem teljesen sors szerű! Ha érdekel
egyszer majd
elmesélem! Ijesztő! Mint ahogy ez a helyzet is! Akkot találkozunk
megint fél
év után, amikor úgy néz ki minden akadály eltűnik az elöl, hogy együtt
legyünk. Cég, távolság.....

Árpi naponta elmondja, hogy szeret és hiányzom neki, de nagyon
keveset
találkozunk. Mintha el akarna taszítani, vagy azt érzem nem tudja mit
akar ő
sem!  Most mi volt előbb? a Tyúk vagy a tojás? Érzi a Szabolcs miatti
elbizonytalanodásom és azért bizonytalan? Vagy az ő
bizonytalakodása miatt
vonzottam be a szabolcsot? Mit akarunk? Mi ez? Együtt vagyunk!
Imádom! ő az
aki a férfi, a család lehet!

Tegnapi nap!

Reggel ráüzenek Szabolcsra, hogy jó lenne egyet beszélgetni, csak
úgy, nem
tudom, hiányzik! Visszaír, hogy holnap!

majd egyszercsak felismerés! A laptopomról valaki a LOVEBOXOT
látogatja! Én
nem! Árpi! Megnézem az adatlapját! Független férfi társat keres! BANG
BANG
BANG. Regisztrálok a LoveBoxon és írok neki....Szakítunk! Illetve én
szakítok! Leírom, az eddigi elfolytott dolgaimat, a felmerült kérdéseimet.

Iszonyat érzés! Megint a megaláztatás, az önbecsülésem sárba tiprása
stb stb
stb.....nem haragszom rá! Tudom én vonzottam be magamnak az
élményt! De
baszus! MIÉRT?????

Mert még mindig ennyire nem bízok magamban? Mert tudat alatt azt
akartam
vége legyen és csak a Szabolcsra kelljen koncentrálni és gyorsan
bevonzottam
valamit? mert valamit rosszul csináltam a kapcsolatban (na nem ezt
nem is
szabad gondolnom...vagyok aki vagyok....de mégis...)Mi a nyavaja ez?
Még 2
napja szeretet! És január 28-a óta regisztrálva van a loveboxon .
Utálom a
helyzetet, az ujabb feladatot...

Na itt tartunk. ja és még valami! ma a család is betett. Előjött a
mindened,
amink van Tőlünk van és nem becsülöd duma! nagyon erősen! Most
hagyam itt a
tőlük kapott lakást, bútorokat és menjek el eg bútorozott albiba??? Meg
tudnám tenni, hálisten jelenleg lenne rá pénzem....de ez olyan gáz!!!
Vagy
nyeljem be és azt a pénzt inkább rakjam félre és majd akkor lépjek ha
veszek
egy saját lakást??? De hát nem értem! Miért kell nekem küzdeni,
amikor nem
kéne, hiszen nekik nem kell a lakásom, a bútoraim!!! nekik csak az
érzés
kell, hogy uralhassanak azzal a címszóval, hogy nekik köszönhetek
mindent!!!
Ez rémes! nem látom belőle a kiutat. Fizessek nekik pénzt a lakásért?
nem
érzem itt jól magam! és ma rájöttem miért nem! mert habár az enyém,
nem az
enyém! Az övék, amiben lakhatok és még hálás is legyek érte! nem
akarom ezt!
De most tényleg hagyam itt a lakást a senkinek és fizessek vagyonokat
albérletbe? A szüleim gondolkodását kéne megváltoztatni, de
hogyan?? Mindent
támadásnak vesznek! vagy velem van a baj??? A tesóm olyan
könnyedén kezeli
őket, használja őket! Inkább a saját gondolkodásomat kéne
megváltoztatni?
Miért érzem magam rosszul egy gyönyörű lakásban. Néha úgy érzem,
azért nem
mert úgy érzem nem érdemlem meg! Én ehez kevés vagyok. Saját
erőből sose
lenne...Jobban érezném magam egy belvárosi kislakásban...nem értik ,
nagyon
sokan...kinek van igaza?

Még annyi, hogy mindezidáig a munka terén viszont minden OLYAN
SZUPERRÜL
alakul, hogy csak na!!! Baromi jó munkák, könnyű pénzszerzési
lehetőségek,
új utak! Persze sok munka, de jó! Remélem ez így marad! Múlt év
végén a
munka habár alakult, de nagyon küzdelmes volt. Most olyan
gördülékeny,
könyed a tánc óta!

Na jól rád zúdítottam az életem.....

Szóval ennyit rólam, ennyit a táncról és hatásairól, a kászról, az
érzelmekről. Van itt minden. Szerelem, szakítás, szülő-gyerek káosz,
munka,
önismeret, betegség, egészség stb.stb.stb.

Hát köse fel mindenki a gatyáját aki bele vág!

Most mély pont van, de hiszem, hogy letusztul és vár a CSODA!

Mert hiszem hogy " Az álom egyszer majd valóra váll" (bár öszintén
még nem
tudom mi az álmom, de tudom, hogy valóra fog vállni, csak tudjam
megtalálni
:-)

Ezer csók, sok sok szeretettel Neked!

Köszönöm a segítséged, amit a tánccal nyújtottál, nyújtasz!
Nagyon........

 


 

Megpróbálom szavakba foglalni a lehetetlent. Mert a TESTÁNCA által
tapasztalt élményeket nem lehet leírni, nem lehet megfogalmazni, csak
megélni.
De kezdem az elején, hiszen hosszú út vezetett el idáig. Hat éve
kezdődött
el egy nagyon aktív és intenzív pánikbetegség, hozzá társultak
különböző
depressziós időszakok, hol erősebben, hol kevésbé, de mégis mindig
jelen.
Természetesen az első próbálkozásaim a gyógyulásból az orvosok felé
vezettek, a psichoterápiához és az antidepresszánsokhoz. Amikor több
éves
stagnálás után semmilyen javulást nem tapasztaltam, belépett az
életembe
az első valódi segítség: egy könyv. Onnantól kezdődött az igazi
fejlődés a
tudatosság felé. Nem sorolnám mennyi könyvet kellett ehhez
kiolvasnom,
mennyi emberrel kellett ehhez találkoznom és mennyi jót és nagyon
rosszat
kellett megtapasztalnom eközben. Valami viszont hajtott előre, és nem
engedte, hogy feladjam. Ösztön? Nem. Az élet szeretete. Önmagam
szeretete.
Több hónapja hallottam erről a technikáról és Hiutu-ról először, attól az
embertől, akiben a világon a legjobban bízom, a legjobban szeretek:
édesanyámtól. Ő már részt vett akkor egy táncon és a változás több
mint
szembetűnő volt. Az én reakcióm meg elsőkörben közömbösség volt.
Nem
értettem. Ahogy egyre többet hallottam róla, róluk, úgy növekedett
bennem
az ellenállás, a félelem, a düh, a gyűlölet és az elutasítás. Hogyan lehet
gyűlölni valakit, akit nem is ismersz? Akkor még nem értettem…
Mondták
nekem, hogy az egóm, aki mindezt táplálja. Nem érdekelt. Csak
hajtogattam,
hogy ez egy nagy humbuk!
De valahogy az életem belépett egy körbe, egy mókuskerékbe, amiből
ki
akartam mászni, amiből éreztem, hogy már csak egy dolog segíthet
kijutni.
Csak még azt nem tudtam, mi lesz az. Feladtam a félelmeimet, mert
tudtam,
olyan változás következik majd be, amin nem változtathatok, csak a
körülményeit irányíthatom, befolyásolhatom. Tudtam, olyan emberrel
fogok
találkozni életemben először aki, nemcsak engem lát, de „rajtam túl”
is
lát. És én is életemben először fogok mindent látni. Legfőképpen
önmagamat. Mindettől rettegtem.
Eljött az első találkozás napja. A fogadtatása pontosan az ellentétje
volt, mint amit „szerettem” volna. Egy testvéri ölelés, igazi, boldog,
örömteli mosoly. Levett a lábamról. Akkor mégsem lesz olyan szörnyű?
Hiszen ezt már túléltem…
És akkor rászántam magam, elmentem a táncra. Nem éreztem félelmet,
sem
gyűlöletet, már csak a feladás és a közömbösség volt bennem: jöjjön,
aminek jönnie kell.
Felvettem a sálat. Abban a pillanatban megváltozott az életem,
megváltozott a világom, megváltoztam én…
„Elindul a zene. Fülsüketítő. Zavar. Fáj. Pedig ezt én szeretem. Jó ez a
zene. De azt mondták mozogni kell mindenképpen. Ki ez az őrült? Hogy
lehet
erre mozogni? Na jó, akkor csak a kezeimet. Úristen, nem mozognak a
lábaim. A testem legyökerezett. Szédülök. Én sose szoktam. Le kell
ülnöm.
Húz a föld. Mi ez? Lefekszem...most jó. Ráz a lábam. Mintha egy ideg
rángatna. Gondolatok. Repkednek… de most gyorsabban.
Szélsebesen. És mégis
felfogom. Ez hogy lehet? El akarok innen menni. Közel lehet az ajtó.
Igen,
kirohanok és ennek az egésznek vége egyszer s mindenkorra. De
akkor ki
kell nyitnom a szemem. Na azt nem! Attól félek, rettegek. Az nem lehet,
hogy félek a valóságtól. De akkor mi a valóság? Na jó, még ezt a
számot
meghallgatom. Biztos jobb lesz. Jézusom, ez miért egyre rosszabb?
Hányingerem van. És ha hányok? Azt mondták azt is lehet. Ok. Elmúlt.
Nem
vagyok gyenge. Nem lehetek gyenge. Haza akarok menni. Legyen már
vége!
Most meg mi ez? Simogatom magam. Ez nem is én vagyok. Ki ez? Biztos
bediliztem. De ez jó. És megint a gyengeség, megint az émelygés. Ez
elviselhetetlen. Hiutu segíts! Ezt nem bírom! Egy kéz a hasamra téved.
Most jobb. Elmúlt. Vagy mégsem. És csak örvénylek, és fényeket látok, a
fejemben egy óriási vízesés zubog. Most üresedik. Nekem annyi.
Feladom.
Jöjjön, aminek jönnie kell. Zene leáll. Nem térek magamhoz. Ráz a
hideg,
fáj a fejem, a fülem. Túléltem. Hol vagyok? Szabad vagyok. Mosolygok.
És
félek…Félek a holnaptól.”

Mikor hazatértem, csak az a gondolat hajtott, hogy soha többet nem
megyek
se Hiutu, se a hozzá járó emberek közelébe. Tompán néztem ki a
fejemből.
Az étel gondolatától is rosszul voltam. „És még csak nem is aludhatok.
Emberek, ez emberkínzás, vagy mi?”
És eljött a reggel. Bikaerős kávé és doboz cigi reggeli gyanánt…
„Remek, hányingerem van. Ismét pánikrohamom van. Kétségbe
vagyok esve.
Most mi lesz? Valaki segítsen… Meg akarok halni, de mégsem. Most
akkor ez
a halál? Nem megyek táncolni. Ez már tuti.”
Csörög a telefon. Ismeretlen ismerős. Fél órás hegyi-beszéd. „Mit akar
ez
tőlem? Nem is ismer szinte. Ő nem tudja mit élek át! Nem értheti.
Fenyeget, ha nem megyek el, kiráncigál az ágyból és elvisz. Mi ez???
Mindenki megőrült?”
Három szem főtt krumplit valahogy sikerült magamba erőltetnem.
Dühöngtem.
Hívtam Hiutu-t. Nem mertem neki mondani, hogy nem megyek. De
tudtam, hogy
tudja. Lerázott, mondván este találkozunk. „Csak szeretnéd, hehe!”

gondoltam.
Leültem a gép elé és elkezdtem chatelni édesanyámmal. Nyávogtam,
visongattam, szenvedtem. Tudtam még mindig előttem van az, amitől
annyira
tartok. Írt egy mondatot nekem. Elolvastam. És akkor elindult nagyon
mélyről valami, amit nem tudok leírni. Egy érzés, ami talán a születésem
óta odabenn van. És leírtam a válaszomat. Abban a pillanatban a
számhoz
kaptam kezeimmel. „Jézusom! Ez itt a kulcs! Elkezdtem zokogni.
Kapkodtam a
levegő után. Nem ment. Megfulladok.” Ziháltam, zokogtam és közben
elkapott
a nevetés. „Hogy lehet egyszerre nevetni és sírni? Ilyen mélyen, ilyen
intenzitással? Mi történik? Nem bírom abbahagyni. Nem tudom mi
történik
velem. Kiléptem önmagamból. Sírok, nevetek és figyelem magam külső
szemlélőként. Ez hogy lehet? Megőrültem? Vagy most fogok?”
Tizenöt percig tartó zokogás és hangos nevetés fogott el. Amikor végre
abbamaradt (bár tartott volna még kicsit!), életemben még sosem
tapasztalt
fáradság tört rám. Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam irányítani a
testem.
Lefeküdtem az ágyba és ami ott történt, szintén sose fogom elfelejteni.
A
gondolatok és emlékek sokasága és egyvelege, még sosem tapasztalt
formában
jelentek meg, és olyan gyorsan, olyan intenzitással, amit még sosem
éltem
meg. Semmi ehhez hasonlót még sosem! Ébren aludtam 10 percet.
Nem tudtam,
hogy ez is lehetséges.
Csöngött a telefon. Jönnek értem. Kipattantam az ágyból. Hajrá!
Kezdődik a
második menet. Mostantól már csak jobb lehet. 5-8 évnyi nyavalyát
sikerült
letennem fél óra alatt. „Könnyebb vagyok. Nagyon könnyű. Üres?
Nem. Azt
nem érzem. De van hely az újnak. Végre. Be tudok fogadni. Mindent.
Táncoljunk…”
Kis félelem fogott el a kapuban: ma mi fog történni? Látom Hiutu-t.
Ragyognak a szemei. Mesélem neki, hogy mi történt. Elfog a sírás.
Boldog
vagyok. Ráz mindkettőnket a hideg. Még boldogabb vagyok. Most
először
tudom, megért valaki. Most először megértem magam. Akarom a
változást.
„Fel a sál. Jé, nem zavar a zene. Mosolygok. Tudok mozogni. Táncolok.
Gondolatok suhannak. Fényeket látok. Megnyugszom. Hoppá.
Leföldeltek. Nem
bírok mozogni megint. Hm…mi lesz most? Kíváncsian várom, mit mond a
testem. Figyelem a gondolataimat. Ez hogy jutott most eszembe? Nem
a
spiritualitást kéne megélnem? A szomszédom most hogy kerül a
képbe? És az
öt éve elhagyott párom? Most a halott nagyszülő, itt meg a kollégám, és
jövő heti buli helyszíne? Mi van??? Nem értem. Hányinger. Jaj, már
megint?
Feküdjünk le. Nem lehet. Na jó, akkor lélegezzünk. Azt mondják, ezt kell
csinálni. Mit is? Ja, már csinálom is. Hogy lehet ez? Még nem is mondták,
mit kell! És folytatom, mindig egy pillanattal előbb kezdem, mint
ahogyan
azt hallom. Furcsa. De ez most jó nekem. És mégsem. Végig kell
csinálnom!
Ha már itt vagyok. Magam miatt. Ennyit megérdemlek. Felállok,
lefekszem,
mozgok. Élvezem. Jé! Ezt élvezni is lehet? Buli van. De nem olyan
buli…olyan más. És vége a zenének…máris?”
Nem gondoltam volna soha, hogy 1-2 másodpercenként változhat egy
ember
hangulata. Megélni a világ összes jó és rossz érzését belesűrítve két
órába, elképzelhetetlennek találtam.
A kapuban nevetőgörcs jött rám. Mókáztam és fetrengtem. „Talán a
vesztem
érzem? Minek negatív gondolatokkal elrontani? Túléltem. Most jól
vagyok.”
Élvezni akartam…Sikerült!
Az evés nem ment aznap sem. Az alvás már második napja, félig ébren
sikerült. Mégis kipihent voltam.
Reggel nem volt bennem ellenállás. Vártam, mi fog történni. Kíváncsian.
Már nem akartam agyalni, megérteni. Csak át akartam élni. Vonzott a
tánc.
Vonzottak az átélt dolgok. Tudtam, hogy ez segít legyőzni a legnagyobb
félelmemet, ami megkeseríti az életemet már több éve. Le akartam
győzni.
Én vagyok az erősebb. Csak én számítok! Mindezt viszont senkinek és
semmi
pénzért nem vallottam volna be.
„Sál fel. Zene indul. Ezt ismerem. Mosolygok. Élvezem. Nem görcsölök.
Elengedem magam. Lélegzem. Nevetek. Figyelem magam. Figyelem, mit
csinál a
testem, figyelem milyen gondolatok suhannak keresztül a fejemen.
Hányinger. Nabumm! Majd elmúlik. Koncentráljunk másra. Táncolok. Nem
vagyok merev. Bulizom. Érzem, hogy szabadulnak ki belőlem a
lerakódott
érzések. Mélyről jönnek. Élvezem, ahogy távoznak. Boldog vagyok.
Végre…Valaki sikít. Nini. Mit élhet át? Nem érdekel. Én vagyok a lényeg.
Valaki köhög. Hányni fog? Akkor majd gyorsan lelépek, ha vége. Jé…ez
az
egóm. Hagyjál. Ne ijesztgess! Nem veszek rólad tudomást. De én itt
vagyok.
Úristen! Párbeszédet folytatok az egómmal. Beszél, és én válaszolok.
Rájövök a játékára. Megértem. Megértek mindent. De elfáradok. Ez
fárasztó.
Győzni akar felettem. Most harcolok. Ez így most jó? Igen, minden úgy
van
jól, ahogy van. Mosolygok ismét. Szerelmes vagyok. Kibe? Nem tudom.
Magamba, az életbe, mindenkibe. Átárad bennem a szeretet érzése.
Nem tudom
kontrollálni. Van. És jó. És most üresjárat. Nem érzek semmit, nincs egy
gondolatom se. Vagyok. Csak vagyok…Zene vége.”
Nem tudom, meddig tarthatott az az állapotom, amikor semmit nem
éreztem,
de az volt életem legcsodálatosabb élménye. Az egység voltam maga.
Minden
és semmi. Minden, ami ember és azon túl. Leírhatatlan. Jelzők erre
nincsenek. Csak az érzés.
Hála volt bennem. És fáradt voltam. Sajnáltam, hogy többet nem
tapasztalhatok meg hasonlót, hacsak el nem jövök ismét egy táncra.
Na, de
azt már nem!!!
Tévedtem…
A következő reggel, maga volt a csoda. Olyasmi érzés, mint amikor azt
mondják, a teljes harmónia. De annál több. Nem kerestem semmit.
Mindenki
ledöbbenten és csodálkozva nézett rám a munkahelyemen. Olyan más
vagyok –
mondták. Mindenféle kérdést tettek fel: terhes vagyok-e, szerelmes
vagyok-e, fáradt vagyok-e stb. Mindenki a sajátját kérdezte. Érdekes
volt.
Leültem az asztalomhoz az irodámban, és mellém ült önmagam. Ketten
voltunk
most először. Én végeztem a dolgom, én meg figyeltem közben
magamat. Most
először tudatosult bennem: nem vagyok egyedül. Sosem leszek
egyedül.
Magammal vagyok. Békében vagyok. Vagyok.

 


 

élénybeszámoló test-tánca: információ beáramlás > gondolat > döntés meghozatala >
cselekedet > hatás (külső-belső) > befelé figyelés (hatás
értelmezése, felfogása) > külvilágból áramló információk figyelése,
értékelése

  "lesz, ami lesz" alapon indultam el a test-tánca tanfolyamra, legfeljebb
táncolok egy kicsit- mondtam magamban. igen ám, de én utálok táncolni,
nem szeretem a zenének ezt a műfaját, és nem szeretem a pezsgést és
a hangos zenét.

  már az is érdekes, hogy egyáltalán elindultam otthonról táncolni- amit
nem szeretek, és nem szeretem ezt a fajta zenét sem-  azaz nem
szerettem, mert azóta imádom a zene ezen műfaját. sőt a többi
zenét is másképp hallgatom,  kiérzem belőle az előadók lelkét.
ez eddig olyan távol állt tőlem, hogy fényévekben volt mérhető
.
  azóta imádok táncolni is, persze a magam módján, nincsenek villám
csodák, nem versenytangózom egyből. de a lényem együtt mozog a
zenével, és ez csodálatos érzés.  fiatalabb koromban, a bulis
korszakomban éreztem magam ilyen jól, amikor még minden mindegy volt.
minden hétvégén discoba jártam, nem volt annyi korlát (nem építettem).
persze akkor a szesz is, ez is-az is dobott rajta.

  a " hármas nap" után másként nézek az emberekre, és más a belőlük
felém áradó info is. a változás pozitív. eddig az emberekre (kevés
kivétellel), mint elviselni szükséges rosszra gondoltam, azóta
ismerőseim sem értik mi történt velem, - velük, egyszerűen
imádnak a közelemben lenni. én is hasonlóan érzek irántuk, és egyébként
mindenki iránt. odafigyelek az emberekre,  kiérzem kik ők
valójában,  jobb lett az emberismeretem, talán mert tudatosabb lettem.
eddig általában a rosszat vettem észre az emberekben- talán mert ezt
akartam látni. azt néztem, hogy mit csinálnék másképp, jobban a
helyükben. ez tévút. miközben őket akartam megváltoztatni,
elvesztettem a kapcsolatot magammal.

  a test-tánca alatti energetizáló gyakorlatok egy része ismerős
volt. egy ideig foglalkoztam keleti technikákkal, tanultam egy-két
embertől, de így, ilyen zenei aláfestéssel hatékonyabb. az
összeválogatott hangok, hangzások és a gyakorlatok 180 fokkal
változtattak meg.

  egy mondatban összefoglalva: ha te magad egy vagon vagy, ami egy
pályarendszeren fut, a test-tánca egy olyan technika, amellyel Hiutu
visszalök a sinre, amelyről leugrott az életed kocsija.

 


 

SZIA Hiutu,kérted hogy írjak a tanfolyamokon megélt
élményeimről.Megpróbálom:Az első test tánca tanfolyamon,volt amikor
úgy
éreztem hogy bevagyok zárva egy beton tömbbe,és nincsen semmiféle
kiutam,ez
borzasztó érzés volt,nagyon szenvedtem,de akkor odajöttél és
megnyugodtamez az érzés azóta úgy alakult át hogy minden
alkalommal úgy
érzem hogy egy légkalapáccsal bontják le rólam a megkövesedett
energiát és
végre kiszabadulok.Volt
olyan hogy úgy éreztem hogy valahova rendületlenül megyek
haladok előre fel-fel valahova de amikor már éppen elértem volna az
un.célt-ami persze nem tudtam hogy mi eltűntde ez a haladás nem
csak olyan
kisci erőlködés hanem kőkemény foggal körömmel küzdelmet képzelj
el.Csodálatos volt amikor színes
pillangókkal,virágokkal és ilyen csodálatosan színes dolgokkal repültem
együtt,amikor delfinekkel úsztam a tengerben,és a szívem csordultig
volt
szeretettel.Egyik alkalommal láttam egy állatot amelyik csodálatosan
harmonikusan futott,előszőr nem láttam pontosan hogy milyen állat,de
akkor
közelebb jött és rám nézett szinte  mosolyogva egy csodálatosan szép
nőstény
oroszlán volt,akiből áradt a bölcsesség,erő és szeretet, ha csak rá
gondolok
már az is csodálatosan jó érzés,ugy éltem meg hogy bennem van a
lehetőség
hogy én is elyen legyek.Többször előfordult a test tánca
tanfolyamon,hogy egyszerűen az elmém azt az üzenetet küldte hogy
biztosan
nem csinálom jól amit kell,és ezzel nagyon sokszor szenvedtem,aztán
az egyik
alkalommal begurultam,elkezdtem bokszolni laposra vertem
az "elmém"olyan
volt mint egy pacsni és ebből egyszer el kezdett kiemelkedni egy kigyó
amely
a testemen keresztül felfelé haladt,ezt úgy éltem meg hogy én azaz a
tudatom
az úr és csak az történhet amit és akarok.A személyes valóságod
tanfolyamon
számomra az volt a durva hogy az elme milyen akciókra képes,képes
olyan
dolgokat láttatni amelyek nincsenek is ott,csak egy ismerős vonal
folytatásaként az elme folytatta.Megrázó volt amikor becsukott szemmel
kellett az emberek között átmenni az egyik helyről a másikra és ez
sikerült
is.Egyszer úgy érezetm hogy aszívemből kiinduló sugár átöleli a Földet
mindenkit az egész Mindenséget és gyógyítja.

 


 

Nem tudom igazán, hogy hogyan kezdjem.2006 őszén indultam el,
hogy megtaláljam az igazi énemet. Könyv alapján kezdtem
megismerkedni a különböző spirituális dolgokkal. Kipróbáltam pár
dolgot, de ez most nem lényeges. Végül is Hiutu tanfolyamán találtam
magamat. Az első tanfolyam egy 3 napos test tánca volt. Hihetetlen
élményeket éltem át. A teljes szabadság érzésétől egészen a
korlátoltságig. Aztán úgy döntöttem megyek a következő tanfolyamra,
ami a test tánca után 2 nappal kezdődött ez a személyes valóságod
tanfolyam volt. Mondta meg olvastam is, hogy hatására változásokon
fogok keresztül menni. Persze eltelt 1 nap majdnem már és nem volt
semmi. Arra gondoltam már, hogy nem is fog történni semmi különös.
Aztán hirtelen jött…Jött a változás. Ültem az ágyamon és olvastam. A
szívem hirtelen olyan hevesen kezdett verni, hogy azt hittem hogy
kiugrik a helyéről. Egyetlen mondatot ismételgetett, mégpedig azt,
hogy „vágd le a hajad” (Punk voltam és tarajom volt középen)! Szóval
elmentem és levágtam a felét. Úgy gondoltam ennyi. De nem.
Elővettem egy képet, amit Hiutu rajzolt nekem. Elkezdtem nézegetni.
Megint ugyan az az érzés. Ugyan az a mondat. Elmentem és a maradék
hajamat is levágtam. Nem volt rossz érzésem, semmi megbánás. Jól
éreztem magamat. Aztán másik nap megint jött egy változás. Két
hónapja játszottam egy „punk” zenekarban. Abból is kiszálltam, mert
úgy éreztem, hogy nem fontos a további életemhez. Az igazi énem
elkezdett Tudatra ébredni. Szóval engem végül is pozitív hatások értek.

 


 

Pánik beteg voltam. Hosszú-hosszú időn át szenvedtem ettől a betegségtől. Nem emlékszem mikor tört rám először. Csak azt tudom, hogy napról napra elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal, beleértve a családomat is. Nem láttam más kiutat csak az öngyilkosságot. Nem volt már életem. Nem tudtam nevetni, és már nem tudtam sírni sem. Csak a gondolatok zakatoltak fejemben, ami nem szólt másról csak a félelemtől való félelemről. Olyannyira eluralkodott rajtam, hogy ráment a kapcsolatom is. Nem láttam más kiutat csak az öngyilkosságot. Csakhogy attól is féltem. Rettenetes volt életem. A metrón ültem, mikor megláttam egy kis füzetet az ülésen. Jól jött, hisz olyannyira fóbiás voltam a tömegben, hogy minden eszközt igénybevettem, hogy eltereljem figyelmem. Kezembe vettem, és olvasni kezdtem. Érdekes írások voltak benne. Az egyik ilyen a depresszió volt. Nagyon furcsán kezdtem érezni magam, már az olvasás közben is. Valami történt. Elszédültem. Tudtam, hogy ez nem csak egy írás volt. Valami volt benne. Napokig nem ment ki a fejemből, de valamiért nem mertem elővenni. De mégis a kezem mindig rámozdult a füzetre. Szinte beleremegtem, ha a kezembe vettem. Úgy döntöttem felkeresem. Nem volt mit veszítenem. Egy gyönyörű fiatal lány nyitott nekem ajtót. Előszőr azt hittem rossz helyre jöttem. De bemutatkozott, így nem tévedtem. Megmondom őszintén, nem erre számítottam. Azt hittem eleve, hogy férfi, de a fiatalsága jobban meglepett. Leültetett. Eltelt legalább tíz perc, ő meg csak nézett. Nagyon furcsa volt. Melegség járta át testem, de éreztem, ez nem a pánik által jól ismert hőség. Furcsán nyugodt voltam. Rég éreztem ezt a békét. Majd kérdezni kezdett. Meglepődtem, mert a kérdéseinek semmi köze nem volt a betegségemhez. És mégis. Mintha súrolta volna őket. Nagyon nyitott voltam előtte. Mintha egy teljesen más kommunikáció zajlott volna. Mintha nem velem kommunikált volna. Velem persze, de olyan volt, mintha belémáramolt volna és ott beszélt volna valakivel. Máig rejtély számomra. Eltelt körülbelül egy óra, majd felállt és azt mondta, jöjjek újra, ha úgy érzem. Jó. Mondtam. Hazáig csak pislogtam. Otthon vettem észre, hogy nem féltem a metrón. Észre sem vettem. Napokig tünetmentes voltam, s az a furcsa nyugalom is sokáig fennmaradt. Nem emlékeztem miről beszéltünk. Ami a legérdekesebb volt pedig csak aztán jött. Folyamatosan törtek fel szavai, vagy elejtett mondatai. És nem csak úgy. Az életben felismerésszerűen törtek fel szavai. Saját felismerésekként. Azóta többször voltam nála. Azt hiszem elmondhatom, hogy tünetmentes vagyok. Átvilágította, láthatóvá tette saját világomat. Elindultam valahova, amiben már nem hittem, s amit úgy hívnak az élet.

Vissza a főoldalra