A NÉV - ÉLMÉNYBESZÁMOLÓK

Változások a NÉV tanfolyam után.

Már tudom: a változás egy döntés folyamata. A folyamat lecsapódása az életünkben nem más, mint idő kérdése. És hogy mi hozza ki? Az megint csak az adott pillanat döntése. Én a Név tanfolyamot választottam. Hogy jól tettem-e vagy sem, az már nem kérdés. Mert döntöttem. Mert minden úgy van jól, ahogy van. Még akkor is, ha fáj. Mert tud fájni.

A tanfolyam maga, eltér Hiutu összes tanfolyamától. Mondhatni, az egyik legszórakoztatóbb, már-már viccesen színpadias "eljárás." Mégis.a hatása talán a legerősebb, mint az összes többi. (Számomra?)

Mit ér a neved? Sokszor tettem fel a kérdést azóta. Rájöttem: mindent, ami téged képvisel. A jó és a rossz (van ilyen?), amit látsz, és amit rejtegetsz, a felszín és a mélység, a tapasztalás és a vágy. Ott vagy alatta. A neved, az arcod a világ felé. Én arcot váltottam. A Saját arcomat öltöttem fel. De ahhoz le kellett tépni a régit. Nem vártam ki, hogy magától hulljon le, lassan, mint egy varrat a sebről. Leszaggattam erővel és már nem bánom.

Érzésvilágom és testem egyenes arányban mélyzuhanásba kezdett. Testem reagált elsőként a változásnak. Amire mindig is büszke voltam, azon testi tulajdonságaim, melyeket gőggel viseltem, most úgy éktelenkedtek a szememben (és a világ szemében), mint egy széndarab a gyémánttal teli ládában. Azon tulajdonságaim, melyeket egóm sosem bírt elviselni, a százszorosára erősödtek. Elkezdtem tőlük szenvedni. Az egóm tombolt, sikított, tiltakozott. És én nem tetem semmit érte. Viseltem. Elviseltem. Lelkemben a hatásokat már nehezebben éltem meg. A "halálozásom" aznap vette kezdetét, mikor az akkori kedvesem - a tanfolyamot követően, pontosan egy hét múlva - elhagyott. Értetlenül és döbbenten csodálkoztam rá magamra: biztosan ezt akartad? Valóban helyesen döntöttél, amikor betetted a lábad abba a bizonyos terembe, hogy nevet válts? Ha egy hét múlva ez a változás első igazán fájdalmas fordulópontja, mi vár még rád? Jól éreztem. Várt még rám pár "csoda." Három napig mély depresszióba zuhantam. Nem is akartam megszabadulni tőle. Csak vegetáltam. Az elmém kiürült, a lelkem szintúgy. Megéltem egy olyan űrt, melyet csak egy végtelen feketeséghez tudnék hasonlítani. Mindenfelé, ameddig csak ellát az emberi szem és elme, fekete űr tombol. És lassan hagytam, hogy elkezdjenek bennem a felszínre törni azok az érzések, melyektől rettegtem, melyeket nem akartam megélni, mert eddig olyan ismeretlenek voltak számomra. A keserűség, a düh, a bizonytalanság önmagammal szemben, a mérhetetlen fájdalom egy olyan dolog elvesztése miatt, ami sosem volt a tulajdonom, a döbbenet viszont, hogy annak tulajdonítottam, az önsajnálat és a gyűlölet. Megéltem a gyűlöletet. Átformálódott szerelem-érzésem úgy marta lelkemet, mint sav az anyagot. Füstölt, égetett, foszlatta a lelkem. És hagytam. Kivetítettem magamra (hiába küzdöttem ellene.) Gyűlöltem magamat, élveztem, hogy bánthatom magamat. Gyűlöltem a páromat, gyűlöltem a Világot. Nem tűrtem meg senkit a környezetemben. Próbáltam a hétköznapokat öntudatlanul megélni. Fogcsikorgatva küzdöttem, hogy ne figyeljek magamra, hogy ne vegyem észre önmagamat. Mindhiába. A figyelmem kiélesedett. Menekültem önmagamtól, holott tudtam, mindhiába. Eltaszítottam a szeretteimet önmagamtól, bevonzottam olyan ismeretlen idegeneket, akikre nem is vágytam. Beléjük kapaszkodtam, hogy ne kelljen hangosan elszámolni magammal. Mert nem akartam hallani saját hangomon, magam által kimondva, hogy Szenvedek. Egy hét tespedés és önsanyargatás után automatikus mozdulatok vettek rá, hogy részt vegyek Hiutu Csend meditációján. Még sosem voltam addig. Éreztem, még nem vagyok rá kész, de azzal magyaráztam: nem áll közel hozzám. De akkor minden elvárás nélkül elmentem. A meditáció alatt az elmém nem kapcsolt ki: kattogott, gondolkodott, beszélt hozzám. És én nem vettem róla tudomást. Gőgösen úgy tettem, mintha nem is hallanám. Hibáztam (volna?) .a végén ültem törökülésben, és a szemeibe néztem annak az embernek, aki valóban lát engem. Ideges nevetés futott át az arcomon, egy erős összerendülés a gyomromban, és pár másodpercig tartó szédülés. És akkor ott, tudtam, lesz "valami". Olyan, amit eddig nem bírtam volna elviselni, de már készen állok rá. Féltem. Elkezdtem remegni belül. A hasam feszített, a gyomrom görcsölt, a nyelőcsövem égett, a fejem zsibbadt, szédültem és nem kaptam levegőt. Hazafelé éreztem az egyre fokozódó félelmet. Megéltem úgy a halálfélelmet, mint egy kivégzésre váró ember az utolsó másodpercei alatt a bitófán. Éreztem akkor, most fog lepottyanni a fejem. De tudtam, nem úszom meg ilyen könnyen. Vegetatív állapotba kerültem. Sem beszélni, sem mozdulni nem bírtam. Csak féltem. És voltam. A szavak itt elveszítik hatásfokukat. Csak a gondolataim nem csorbultak azon az estén. Cikáztak szélsebesen. És kiéleződött a figyelmem. Rádöbbentem, figyelem őket. Figyelem, ahogy átjárják az elmémet, és miként reagál rájuk a testem. Sokat megértettem, sokuk mai napig rejtély maradt. De már nem kutatom őket. Meghagyom csak öntudatlan tapasztalásnak. Egész éjszakán tartó lázálom után, a hajnali ébredés maga volt a csoda. Túléltem. Magas lázam ellenére bevonszoltam magam a munkahelyemre. Egy határozott döntés vezényelt és ez adott erőt hozzá. Tudtam, ha akkor nem teszem meg, soha többet nem fogom: felmondtam. Lezártam 2,5 évet a múltamból. Lezártam sok öröm és sok fájdalom forrását. Már csak tapasztalásként él csupán a lelkemben. Olyan lehetőséget kínált elém az élet ezüst tálcán, mely egy tiszta vágyamból született. Mertem kockáztatni, mertem vállalni a vágyam. Megléptem a legnehezebb lépést: feladni a biztos talajt egy bizonytalan jövőért. De ki akartam kerülni a mókuskerékből, ami már nem csak emésztett, de felőrölt. Mert akkor rájöttem: már csakis a MOST számít. Mit ér a jövő tervezgetése, ha egy mondat miatt elveted magadtól a szeretetet, ha egy szempártól megéled a halálfélelmet?

És mindezeket egyszer már eldöntöttem. Mikor, hogyan? Az nem számít. A részletek nem fontosak a múltban és a jövőben. A jelen PILLANAT részlete a fontos. Ha az.

Új nevem azóta már az enyémmé vált, már hallgatok rá, már élvezem, már kívánom hallani. A régit még használom: mindazoknak, kik még nem ismerik az újat.

Az új arcom már nem maszk, az új nevem már nem pecsét. Az új nevem szabadság, az új nevem az új énem: azon tapasztalások halmaza és viselője, melyek csak ezután következnek. Melyek csak MOST következnek. És most is.minden pillanatban, a jelenben.

Vissza a főoldalra